Belépett Lucía. Nem viselt többé feketét, és nem az a megtört, megalázott nő volt, aki két nappal ezelőtt kisétált a lakásból. Elegáns volt, tartása szilárd, a szemeiből pedig fagyos magabiztosság áradt.
Mögötte Daniel lépett be, oldalán Madrid egyik legkeményebb örökösödési és büntetőjogászával.
Javier felpattant a székből, arca elvörösödött.
— Lucía?! Mit keresel itt? És mit keres itt ez az ember? Megállapodtunk! Aláírtad a papírokat!
— A megállapodás érvénytelen, Javier — mondta az ügyvéd calm, kimért hangon, és egy vastag iratcsomót csapott az asztalra. — Ahogy érvénytelen az a vagyoni lemondás is, amelyet a kliensem csalás, büntetőjogi kényszerítés és hivatalos iratok elhallgatása alatt írt alá.
Pilar arca sárgássá vált a döbbenettől. — Micsoda képtelenség! Az a lakás és a cég a fiamé!
— A tértivevények mást mondanak, Pilar úrhölgy — vágott közbe Daniel, miközben felmutatta a 13 átvételi elismervényt, amelyeken Javier saját kezű aláírása szerepelt. — Csalás és örökségből való jogtalan kizárás kísérlete miatt büntetőfeljelentést tettünk a rendőrségen. A bíróság azonnali hatállyal zárolta a cég és a családi ingatlanok vagyonát a vizsgálat lezártáig.
Javier remegni kezdett. Nataliára nézett, majd az ügyvédjére, de az ügyvéd csak a fejét csóválta, látva a megdönthetetlen bizonyítékokat.
— Lucía, kérlek… beszéljük meg! — lé pett közelebb Javier, megváltozott hangon. — Mi a férjeddel voltunk 11 évig! Én csak a legjobbat akartam a cégnek!
Lucía hidegen nézett a férfira, aki tönkretette a fiatalságát.
— Nem a cégnek akartad a legjobbat, Javier. Hanem magadnak. Tizenegy évig hagytad, hogy azt higgyem, elátkozott vagyok. Hagytad, hogy az anyád megalázzon, miközben te pontosan tudtad, hogy a végrendelet értelmében minden engem illet, amint gyermekem születik.
Javier elhűlve meredt rá. — Gyermeked…?
Lucía lassan elővette az ultrahangképet, és letette az asztal közepére, pontosan a hamis különválási szerződés tetejére.
