2. RÉSZ: A múlt árnyéka a villában
A marbellai villa irodájában a feszültség szinte tapintható volt. Alejandro Valcárcel a monitor előtt ült, és újra meg újra visszajátszotta a biztonsági kamera felvételét. Az a régi, megsárgult fénykép, amelyet édesanyja, Carmen mutatott a fiatal szakácsnak, Lucíának, nem hagyta nyugodni.
Rafael – Alejandro elhunyt atyja – és Víctor Salcedo évtizedekig üzlettársak és bizalmas barátok voltak, amíg egy hirtelen, mindent elsöprő vitatkozás meg nem szakította a kapcsolatukat, éppen Rafael halála előtti héten. Alejandro eddig azt hitte, csupán egy üzleti nézeteltérésről volt szó, egy elszámolási vitáról a cégbirodalom építése közben. De a fénykép látványa, és az a titokzatos mosoly, amivel az édesanyja nézte Lucíát, egészen más megvilágításba helyezte a múltat.
Alejandro felállt az íróasztaltól, határozott léptekkel kinyitotta az iroda ajtaját, és kifelé indult a folyosóra. Meg akarta találni Lucíát, hogy váltson vele néhány szót, de a folyosó végén a keresztapja, a befolyásos és idős Don Fernando lépett elő a könyvtárszobából.
Fernando a botjára támaszkodva, nehézkesen tette meg az első lépéseket. A tekintete fáradt volt, de éles, mint a borotva.
– Keresed a lányt, Alejandro? – kérdezte rekedtes hangon a keresztapa.
– Tudni akarom, honnan van az a fénykép, és miről beszélgetett anyámmal – válaszolta ridegen Alejandro. – Nem tűröm, hogy idegenek turkáljanak a családunk múltjában, különösen most nem, amikor anyám állapota végre javulni látszik.
Fernando keserűen felnevetett, egy olyan mosollyal, amelyben semmi öröm nem volt.
– Idegenek? Lucía nem idegen, fiam. És ami a múltat illeti… te még mindig azt hiszed, hogy minden fekete-fehér. Az apád végül nagyon drágát fizetett a döntéseiért. Sokkal drágábbat, mint amiről neked fogalmad van.
– Mit akarsz ezzel mondani? – lépett közelebb Alejandro, a hangja megkeményedett. – Besélj egyenesen, Fernando! Mi történt hét évvel ezelőtt a halála előtt?
Fernando lepillantott a márványpadlóra, majd felsóhajtott.
