Talán ez volt az ő módja annak, hogy a család ne legyen újra felkészületlen.
Ez a magyarázat majdnem működött.
Aztán újraolvastam egy kifejezést.
“Az utolsó éveiben.”
Az utolsó éveim.
Ki szerint?
Magas volt a vérnyomásom. Mindkét térdben ízületi gyulladás. Néha bementem a kamrába, és elfelejtettem, mit is akartam bevenni.
Hetvenkét évesen a testemben néhány panasz gyűlt fel.
De nem haltam meg.
Egyetlen orvos sem mondta, hogy végzetes betegségem van.
Egyetlen orvos sem mondta, hogy az életem hónapokban mérhető.
Három héttel korábban egy egész szombatot töltöttem azzal, hogy elhalt növényeket húztam ki a házam mögötti virágágyásból.
Lassan, igen.
Utána két ibuprofenn, az biztos.
De sikerült.
Akkor miért írt a fiam az “utolsó éveimről”, mintha valaki már elkezdte volna a visszaszámlálást?
Eszembe jutott valami, amit Daniel az utolsó látogatása során kérdezett.
A konyhámban álltunk.
“Anya, te kifizetted ezt a házat, ugye?”
Öblítettem le egy tányért.
“Évekkel ezelőtt.”
“Ez jó.”
Nem gondoltam rá semmit.
Aztán megkérdezte, mióta birtokoljuk Robert és én a házat.
Máskor megkérdezte, hogy Laurának még van-e tartalék kulcsa.
Nemrég megjegyezte, hogy a környékem ingatlanértékei “megőrültek.”
Mind ártalmatlan kérdések.
Amíg nem voltak azok.
Kiszáradt a szám.
Megint hallottam Daniel hangját kint.
A hívása véget ért.
Le kellett zárnom a dokumentumot.
A kurzort az X felé mozgattam.
Ekkor láttam egy másik fájlt a Legutóbbi listán.
Közvetlenül a nekrológom alatt.
ANYA – HAGYATÉK – NET PROCEEDS.xlsx.
Nem sokat tudtam a táblázatokról.
Még kevesebbet tudtam az öröklési jogról.
De két szót tökéletesen értettem.
Anya.
Birtok.
A fájl nevét bámultam, amíg a betűk el nem homályosodtak.
Egy perccel korábban azon tűnődtem, miért írta meg a fiam nekrológját.
Most pedig sokkal rosszabb kérdésem merült fel.
Daniel készült a halálomra?
Vagy már elkezdte kiszámolni, mennyit ér a halálom?
