– Ahogy a statisztikák mutatják, uraim – kezdte Adrián sima, meggyőző hangon, miközben a poharát emelte –, a családi pénzügyek szervezése egy stabil, egységes vezetést igényel. Sajnos a feleségem, Lucía sajnálatos egészségügyi állapota és váratlan pszichés összeomlása miatt teljesen kivonult az üzletből, így a cég teljes irányítása és a fejlesztési jogok az én nevemre szálltak át, amint azt a hivatalos klinikai dokumentumok is igazolják…
A mondat közepén a tárgyaló főbejárati üvegajtajai hirtelen szélesre tárultak.
A teremben csend lett. Nem a biztonsági őrök érkeztek. Licenciado Madero ügyvéd lépett be határozott léptekkel, mögötte két egyenruhás rendőrtiszt állt, a sor végén pedig – egyenes derékkal, letisztult, de acélos tekintettel – maga Lucía Ríos lépett be a terembe.
Adrián arcáról az összes szín azonnal elszállt. A mutatópálca remegni kezdett a kezében, a szemei kiugradtak a helyükről, és a torkán akadt a szó. Valeria felsikoltott, és hátrahűlt a székén.
– Ez… ez nem lehet igaz! – kiáltotta Adrián, és az asztal felé lépett. – Te… te egy elmegyógyintézetben kellene lenned! Megzavarodtál! Biztonsági őrök, vigyék ki innen!
De a biztonsági őrök meg sem mozdultak, mert a rendőrtisztek már felmutatták a bírósági végzést és a letartóztatási parancsot.
Lucía lassan odalépett a kivetítőhöz. Nem kiabált. A hangja hűvösen, de olyan tisztán és erőteljesen csengett be a terembe, hogy a befektetők azonnal elhallgattak, és a telefonjaikat előkapva kezdték rögzíteni a jelenetet.
– Nem vagyok megzavarodva, Adrián – mondta Lucía, miközben egyenesen a férje szemébe nézett. – Azt hitted, hogy egy korrupt klinikával és egy hamis aláírással elintézhetsz? Tévedtél. A Brújula Familiar 30%-a az enyém, a Casa Clara kódjainak az eredeti tulajdonjoga nálunk van, és a rendőrségnek már átadtuk azokat a pénzügyi átutalási bizonylatokat, amivel a Horizonte Sereno klinikának fizettél a szabadságom elrablásáért.
A rendőrtisztek odaléptek Adriánhoz. A bilincs hideg kattanása törte meg a fojtogató csendet a tárgyalóteremben.
