Az a tény, hogy a tél úgy tűnt, hogy nem ér véget az évben.
Hosszú hónapok óta először éreztem a lakásom már nem üresnek érezni magát.
Amikor indulni készültek, az ablaknál álltam.
Láttam, ahogy David a lányát az autósülésébe rögzíti.
Daniela – igen, akkoriban már így gondoltam rá – a hátsó ablakon keresztül intett rám a kis kezével.
Az autó elhajtott.
Becsuktam az ajtót, és hátradőltem a keretnek.
Aztán becsuktam a szemem.
Danielről készült fénykép állt a komódon.
Ugyanaz a fénykép.
Az, akinek a kissé bűntudatos mosolya.
Hosszú ideig néztem.
Aztán rájöttem, hogy egy év után először mosolyogtam rá.
Nem volt benne harag.
Nincs keserűség.
Nincs fájdalom.
Csak egy mosoly.
