Rochelle felpattant a székéből, a széke hátradőlt és nagy robajjal a földre esett.
– Menjünk, Daniel! Ez egy őrült öregember, és egy elcsalt per lesz! Bepereljük az egészet! Minden centet ki fogunk szedni belőlük!
De Daniel nem mozdult. Hosszú másodpercekig nézte a papírt, amelyen feketén-fehéren ott állt a DNS-egyezés hiánya, és Elaine kézírása, amiben világosan leírta: „Ha Arthur bármikor megtudja az igazat, a vagyonom és a cég egyetlen részvénye tampoco illeessé se biológiai rokonaimat, hanem a cég dolgozóit és a hűséges alapítványokat illesse meg.”
– Nincs mit beperelni, Rochelle – mondta Gerald hűvösen, és elrakta a dokumentumokat egy bőr mappába. – Az iratok hivatalosak. Arthur Mr. Henderson marad a cég élén, amíg ő maga úgy nem dönt, hogy átadja egy olyan embernek, aki megbecsüli a munkát, nem pedig a bankszámlát.
Az új hajnal Daytonban
A napfény lassan átszűrődött Gerald irodájának ablakain, amikor Rochelle dühöngve, ajtót csapva viharzott ki az épületből. Daniel még egy pillanatig ott maradt. Megpróbált valamit mondani, a nevemet formálta a szája, de a szavak nem jöttek ki. Végül ő is megfordult, és némán kiment a felesége után.
Egyedül maradtam Geralddal. A szoba csendes volt, de ez a csend már nem volt nyomasztó. Nem volt benne a fojtogató magány, ami a temetés után ránk nehezedett.
– Hogy érzi magát, Arthur? – kérdezte az ügyvéd, miközben kávét töltött két kis csészébe.
– Kimerültnek, Gerald – feleltem, és mélyen kifújtam a levegőt. – De tisztának. Olyan, mintha évtizedek óta egy olyan kabátot hordtam volna, ami túl szorított, és most végre lehúztam.
Aznap délután visszamentem a házba. Az üres szobák továbbra is csendesek voltak, de amikor kimentem a tornácra, és ránéztem a gondosan ápolt pázsitra, amit a saját kezemmel ültettem, rájöttem valamire. Az életem nem dőlt romba. Csak a hamisság égett el benne.
