— Ez nem egyszerű gyilkossági kísérlet — mondta a nyomozó halkan. — Ez előre megfontolt, aljas indokból elkövetett minősített emberölési kísérlet. De ahhoz, hogy Steven és a társai ne tudják letagadni, fülön kell csípnünk őket a helyszínen, miközben megpróbálják megsemmisíteni a bizonyítékot.
— Mit kell tennünk? — kérdeztem, és a hangom elképesztő módon megkeményedett. A fejfájásom és a gyengeségem, amit hónapok óta a mérgezés okozott, hirtelen elpárolgott a felismerés tiszta dühében.
— Vissza kell hívnia a fiát, Mrs. Bennett — mondta a nyomozó. — Azt kell mondania neki, hogy rosszul lett a kávézóban, szédül, és visszatért a házba pihenni. Ha azt hiszi, hogy ön a hálószobájában van és a gáz végzi a dolgát, azonnal oda fog rohanni, hogy megnézze az eredményt – vagy hogy eltüntesse az időzítőt, ha rájön, hogy valami félresiklott.
A leszámolás az otthonomban
Egy órával később a házam környékét elárasztották a jelzés nélküli rendőrautók. A rendőrök elrejtőztek a szomszédos fák és a különálló garázs mögött. Owen és a nyomozók a pince felőli rejtett bejáratnál várakoztak, míg én – a rendőrség szigorú felügyelete és egy lehallgató mikrofon jelenlétében – beültem a konyhába.
A telefonom megszólalt. Remegő kézzel nyomtam meg a fogadás gombot.
— Steven? — mondtam gyenge, elhaló hangon, eljátszva a mérgezett asszonyt. — Fiam… rosszul vagyok. Nagyon szédülök. A kávézóban voltam Owennel, de korán hazajöttem… A hálószobámban fekszem. Olyan nehéz a levegő…
— Anya?! — Steven hangjában nem az aggodalom, hanem a pánik és a sürgetés csendült ki. — Otthon vagy? A hálószobában?! Ne menj sehova! Azonnal ott vagyok, segítek!
Húsz perc telt el. A ház csendjét hirtelen megtörte a gumik csikorgása a felhajtón.
Steven és Jessica együtt rohantak be a bejárati ajtón. Nem hívtak mentőt, nem kiabáltak segítséget. Egyenesen a hálószobám felé tartottak. Steven kezében egy szerszámos táska volt – vissza akarta állítani a szellőzőt és leszerelni az időzítőt, mielőtt bárki rájönne az igazságra.
