Nem sírtam. Az a lány, aki hét évvel ezelőtt lemondott a saját karrierjéről, aki használt bútorokat hordott fel a harmadik emeletre, és aki vakon hitt abban a szóban, hogy „mi”, az a lány aznap délután végleg eltűnt. A helyét átvette egy hűvös, precíz könyvelő, aki nagyon jól tudta, hogyan kell elszámolni a vesztességeket.
Másnap reggel nem mentem vissza a nővéremhez. Ehelyett felkerestem egy régimódi, de rendkívül éles eszű ügyvédőt, Mr. Aris-t, aki korábban édesapám jogi ügyeit intézte.
Mr. Aris átnézte a fotókat. A szemüvege mögül szomorúan, de határozottan nézett rám.
— Elena, ez nem egyszerűen válóper — mondta az öreg ügyvéd, miközben a számlapra koppintott a tollával. — Ez minősített okirat-hamisítás, vagyon elleni csalás és hűtlen kezelés. A férjed a te nevedben, a tudtod nélkül terhelte meg a különvagyonodat. Ha feljelentést teszel a rendőrségen, ez büntetőeljárást von maga után.
— Nem akarom, hogy börtönbe menjen, Mr. Aris — feleltem halkan, de szilárdan. — Azt akarom, hogy a Maple Ridge Road-i házról azonnal töröljék a jelzálogot, és a cége adósságaiból egyetlen cent se terheljen engem. Azt akarom, hogy visszaadja mindazt, amit elvett.
— Ebben az esetben — mosolygott halványan Mr. Aris — felállítunk egy olyan csapdát, amiből nem tud kimászni.
A szembesítés
Péntek este Daniel hazatért. A ház csendes volt. A konyhaszigetnél ültem, egyetlen pohár vízzel magam előtt. A felmosott padlón és a levett gyűrűm hűvös helyén áradt a nyugalom.
Daniel belépett, meglátott, és az arca azonnal megkönnyebbült. Azt hitte, visszatértem. Hogy a neheztelésem elmúlt, mint mindig.
— Elena! — lépett hozzám, és próbált átkarolni. — Olyan boldog vagyok, hogy itthon vagy. Tudtam, hogy nem dobod ki a tizenkét évünket egyetlen vacsora miatt. Sajnálom, ami az étteremben történt, csak nagyon feszült voltam a befektetők miatt…
Lassan elhúzódtam tőle.
— Kérlek, ülj le, Daniel.
A hangomból áradó idegenség megtorpantotta. Lassan leült a velem szemben lévő székre.
