III. RÉSZ: A nagytakarítás a tárgyalóteremben
Három nappal később a Llorente Capital üvegfalú, negyvenkettedik emeleti tárgyalótermében Madridra terült a délutáni aranyló fény.
Gonzalo Beltrán ott ült az asztal főhelyén, de az öltönye gyűrött volt, a haja borzas, és a szeme alatt sötét karikák árulkodtak az elmúlt 72 óra pánikjáról. A családi cége a csőd szélén állt; a beszállítók visszaléptek, a bankok követelték a hitelek azonnali visszafizetését, mert a Llorente-garancia hiányában a Beltrán Holding egy üres lufi volt.
Az ajtó kinyílott, és Vega lépett be. Nem fehér menyasszonyi ruhát viselt, hanem egy éles, sötétszürke üzleti kosztümöt. Hûvös volt, elegáns és elérhetetlen.
— Vega… kérlek — szólalt meg Gonzalo, és felállt az asztaltól. — Ez… ez egész félreértés volt. Celia… Celia csak egy barát volt, akinek segítség kellett a csomagjai miatt a reptéren. Nem jelent semmit. Tudod jól, hogy téged akarlak…
Vega megállt az asztal végénél, és kinyitott egy mappát. Letette Gonzalo elé a dokumentumokat.
— Nem félreértés, Gonzalo. Ez csalás — mondta Vega hűvös, metsző hangon. — A 2,4 millió dollár átutalása a londoni számlára, a hamisított logisztikai számlák, és az a tény, hogy azt hitted, a nevem és a pénzem arra való, hogy a cseléded legyek, miközben a volt barátnődet dédelgeted.
Don Ricardo – aki szintén ott ült a sarokban, megtörten és elöregedve – kétségbeesve nézett Vega unokatestvérére vagy inkább magára Vegára.
— Vega, fiam… azaz… kérem, gondolja meg! A családjaink évtizedek óta ismerik egymást. Ha tönkreteszi a Beltrán céget, ezer ember veszíti el a munkáját…
— Nem én teszem tönkre a cégüket, Don Ricardo — nézett rá Vega egyenesen. — Gonzalo tette tönkre a saját gőgjével és becstelenségével. Az ügyvédeim már benyújtották a feljelentést a sikkasztás és a csalárd szerződéskötés miatt. Gonzalo pedig… a cégből ki van zárva.
Gonzalo arca eltorzult a dühdttől és a félelemtől.
— Nem teheted ezt! Én vagyok a főnök! Én vagyok a…
