— Voltál — szakította félbe Vega. — Négy órán át vártam rád az esküvőm napján, miközben te a reptéren udvaroltál. Az volt az utolsó alkalom, hogy az életemben bárkire is várnom kellett.
Vega elfordult, és a lift felé vette az irányt. Marina nyitotta ki neki az ajtaját.
IV. RÉSZ: Epilógus – A szabad ég alatt
Hat hónappal később Madrid északi részén, egy csendes, de elegáns teraszon sütött a nap.
A spanyol gazdasági lapok címlapján még mindig a Beltrán-birodalom összeomlása és a Llorente Capital példátlan piaci térnyerése szerepelt. Gonzalo ügye a bíróság felé tartott, Celia pedig – miután a pénzforrásai elapadtak – visszatért Londonba, végleg eltűnve a madridi elit látóköréből.
Vega Llorente egy kényelmes kerti fotelben ült, a kezében egy csésze friss teával. Az El Pardo-i villa kertje most is ontotta a nyári levendula és a nedves föld illatát – pontosan úgy, ahogy az édesanyja mesélte régen.
Nem volt esküvő, nem volt fehér ruha, és nem volt gyűrű az ujján. De amikor lepillantott a kezére, a tiszta, üres ujjak nem a hiányt jelezték, hanem a tökéletes szabadságot.
A kapu csöngetett. Marina lépett be a kertbe egy friss jelentéssel, de a kezében egy csokor vadon termő levendulát is tartott.
— Úgy látom, ma kiváló nap lesz a projektek elindítására, Vega — mosolygott Marina.
Vega felnézett az ég felé, ahol a felhők lassan úsztak a tiszta madridi kékben, és elmosolyodott.
— Minden nap kiváló, amikor az ember a saját ideje szerint ébred.
Vége.
