A szembesítés otthon
Este hét óra volt, amikor kinyitottam a bérelt házunk ajtaját.
A konyhából a szokásos vacsora illata áradt – fahéj és pirított hagymás hús. Mariana a pultnál állt, a kötényében, a haja lazán összefogva. Amikor meglátott, a szájára fagyott az a megszokott, bizonytalan mosoly, amivel az utóbbi hetekben próbálta leplezni a bűntudatát.
— Gabo… megjöttél? — kérdezte, miközben a kezét a konyharuhába törölte. — Ma kicsit későn zártál. Vacsorázol?
Nem szóltam egy szót sem. Levettem a dzsekimet, letéptem a munkásbakancsomat, és odaléptem a konyhaasztalhoz. Előhúztam a zsebemből a papírokat, amiket még aznap délután nyomtattam ki a gyári irodában – a terhességi teszt időpontját, a hűtőjavítás számláját, és azt a levelet, amit apám küldött az ügyvédjének a gyorsított polgári esküvőről.
Lecsaptam őket az asztalra.
Mariana arca hirtelen elveszítette a színét. A mosolya azonnal elolvadt.
— Mi… mi ez, Gabriel?
— Nézd meg jól, Mariana — mondtam, és a hangom olyan kemény volt, mint a gyári beton. — Május. A hűtőjavítás éjszakája. Amikor azt mondtad, hogy anyánál vacsorázol. Anya pedig biztosított róla, hogy nála voltatok. Csak egy apró hiba csúszott a számításotokba: Iván elszólta magát a furgonról. Azt mondta, akkor beszélgettetek róla, amikor „elment megjavítani a hűtőt”. Csakhogy én javítottam meg azt a hűtőt. Májusban.
Mariana megremegett. A pult szélébe kapaszkodott, a körmei belefehéredtek a fa felületébe.
— Gabo… kérlek… hallgass meg! Nem úgy volt… Iván… ő nyomult rám, én meg… a stressz… és amikor megtudtam, hogy terhes vagyok…
— Hogy ki a apa? — vágtam a szavába, és a szemembe akaratlanul is könnyek szöktek, de nem a gyengeségből, hanem a tiszta, elementáris dühből. — Azt hiszed, nem beszéltem Ivánnal? A saját testvéremmel, aki ott állt a gyárban, és bevallotta, hogy a gyerek lehet, hogy az övé? És hogy anya meg apa… hogy ők végig tudták? Tudták, és azt akarták, hogy gyorsan vegyelek el feleségül, hogy a nevemre vegyem a fattyat, és elfedjem a családi botrányt?!
