Mariana hisztérikus sírásba kezdett. A földre rogyott, a kezével a térdét átölelve zokogott.
— Sajnálom! Sajnálom, Gabo! Azt hittem, te vagy a stabil pont… de annyira féltem! Anya azt mondta, ha te megtudod, mindketten elhagyunk titeket, és a gyerek apa nélkül marad…
— Nem a gyerek marad apa nélkül, Mariana — mondtam, és a hangom hirtelen suttogássá halkult, de olyan súllyal bírta, mint egy ólombánya. — Hanem te maradsz egyedül. Mert a te esküvőd, a te terhességed, meg a te drága családod… véget ért.
A vasárnapi ebéd és a családi bíróság
Három nappal később, vasárnap délben, megjelentem a szüleim házában.
Nem hívtam fel őket előre. Nem mondtam meg Marianának sem, hogy hová mész. Egyszerűen beálltam a kisteherautómmal a kapu elé, kinyitottam a bejárati ajtót a saját kulcsommal – amit soha többé nem fogok használni –, és beléptem a nappaliba.
A családi asztal körül mindenki ott ült.
Teresa anyám a levest merte a tányérokba, apám az újságot lapozgatta, Iván pedig a sarokban ült, a kékre vert szemével a tányérját bámulva. Mariana is ott volt egy szék sarkán, vörös szemmel, a zsebkendőjét gyűrkőzve.
Amikor megláttak, az asztal körül hirtelen olyan fojtogató csend lett, mintha egy robbanás előtt állnánk.
Teresa anyám tette le a levesesmerőt, és az arcára rajzolta azt a megszokott, felháborodott „anyai” álarcot.
— Gabriel! Végre megjöttél! Mi ez a gyerekes viselkedés, hogy kiabálsz a menyasszonyoddal meg a testvéreddel? Mariana egész héten sírt! Ideje lenne, hogy férfiként viselkedj, aláírd a papírokat, és elvetsd ezt a hülyeséget, amivel felteszed a családot a kínpadra!
Apám felnézett az újságból, és bólintott, mint egy bölcs bíró, aki a közjót szolgálja.
— Az anyádnak igaza van, Gabo. A gyerek családot akar. Iván hibázott, igen, de a vér az vér. Ha most elhagyod Marianát, a falu szájára vesz minket. Egy igazi férfi elsimítja a dolgokat, nem pedig cirkuszt csinál belőle.
