Elmentem anyámhoz.

“Határt állítottunk fel.”

Ő így válaszolt:

“Tudom.”

“Akkor miért vannak ennyi új parancs?”

Sóhajtott.

“Jó vásárlók. Nem tudtam nemet mondani nekik. »

Louisára néztem.

“És te?”

Megvonta a vállát.

“Online rendelések működnek. Most nem állhatunk meg. »

Még egyszer emlékeztettem őket a kitűzött határra.

Louisa bosszúsan néz rám.

“Whitney, úgy viselkedsz, mintha minden új eladást veled csinálnának.”

Nyugodtan válaszoltam:

“Mert nekem kell mindet előadni.”

Nem válaszolt.

A következő hétvégén egy helyi cég keresett meg minket.

Sütidobozokat akartak kínálni alkalmazottaiknak és ügyfeleiknek.

Hatvan doboz.

Minden dobozban tizenkét juharkrémes szendvicssüti volt.

**720 sütit.**

A rendelés már ki volt fizetve.

A kivonást négy nappal később tervezték.

És az összes gyártási hely, amit jóváhagytam, már tele volt.

Louisa elvitte a rendelést anyámnak.

Beatrix elfogadja.

Senki sem kérdezte a véleményem.

Amikor megláttam a számot a produkciós lapon, éreztem, hogy összehúzódnak a vállam.

Az ujjaim már merevek voltak.

Fájnak az ízületeim.

Pontosan tudtam, mit jelent 720 extra süti.

Túlóra.

További tányérok.

További adagok.

Extra éjszakák.

És valószínűleg még egy hét fájó kézzel hazament.

Megkérdeztem:

“Ki fogadta el ezt a megbízást?”

Anyám így válaszolt:

“Én.”

Ránéztem.

“Mondtam, hogy elértük a határunkat.”

“Dolgozhatsz egy kicsit keményebben pár napig.”

“Nem.”

Rám meredt.

“Több időt töltök a konyhában.”

Megráztam a fejem.

“Nem ez a probléma.”

Louisa intervint :

“Maradhatok később, hogy csomagoljak és címkézzek.”

Ránéztem.

“Csomagolhatod őket.”

Aztán anyámhoz fordultam.

“Eladhatod őket.”

Megnéztem a leveleket.

“De egyikőtök sem tudja megfőzni nekem.”

Csend telepedett a konyhába.

Anyám összefonta a karját.

“Már sokkal rosszabb karácsonyi időszakokon voltunk már át.”

Egyenesen a szemébe néztem.

“Átmentünk rajtuk, mert minden alkalommal, amikor nemet mondtam, mégis maradtam.”

Nem válaszolt.

Aztán mondott egy mondatot, amit soha nem fogok elfelejteni.

“Ez a te dolgod, Whitney.”

Valami eltört bennem.

Nem hangosan.

Nem erőszakosan.

Egyszerűen… valami mozdulatlanná vált.

Anyámra néztem.

Aztán a nővérem.