Az esemény egyik rangos alapító tagja, egy idős, nemzetközileg elismert filantróp lépett elő a tömegből, kezében egy pohár pezsgővel. Mosolygott, de a tekintete hideg volt, amikor Danielre nézett.
– Mr. Whitmore, úgy látom, elfelejtette, kinek a jóvoltából áll itt ezen a színpadon. Az apja, Mr. Arthur Whitmore – azaz ön szerint csak az „apa”, akit kitiltott a saját otthonából és akit a bérlemények szélére kényszerített – nemcsak hogy hivatalos meghívóval bír, hanem… ő a Whitmore Alapítvány első számú névadó alapítója és a részvények többségi tulajdonosa.
A múlt titkai
A teremben állók közülnéhányan felkapták a fejüket. A suttogások hulláma végigsöpört az asztalok között. Daniel arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a magabiztosság; a bőre hamuszürkévé vált, a szemei pedig vadul cikáztak köztem és a dokumentum között.
– Ez… ez hazugság – nyögte ki Daniel, a hangja megremegett. – A cég az enyém! A vagyon, a részvények… mindent én építettem fel az elmúlt tíz évben! Ti csak… ti csak egy elfelejtett múlt vagytok!
– Tévedsz, fiam – léptem egy lépést előre, és a hangom betöltötte a teret, erőt merítve abból a meggyőződésből, hogy végre kimondhatom az igazságot. – A nagyapád, amikor huszonévesen megalapította ezt a birodalmat, mindent a nevemre írt, hogy megvédje a céget a korrupt partnerektől. Én voltam az, aki harminc éven át csendben aláírta a tőkeinjekciókat, én voltam az, aki a nehéz időkben a saját nevével kezességet vállalt a bankok előtt. Te csak a korona vagy a torony tetején, Daniel. De a torony alapját én öntöttem betonból.
Noah ott állt mellettem, csendben, de a jelenléte sziklaszilárd támogatást nyújtott. A kezében még mindig tartotta azt a listát, amely a közösségi központba adományozott virágokról szóló igazolásokat tartalmazta.
