— Ne mondd, hogy „nem úgy van” — vágtam bele, miközben a könnyeim hirtelen megálltak, és a helyüket átvette a tiszta, hideg adrenalin. — Pontosan úgy van. Elloptátok a pénzemet. A hátam mögött. Miközben én abban a hitben éltem, hogy építjük a jövőnket, te valahol valakinek tartozol. Kinek, Martin? Uzsorásnak? Kártyaadósság? Vagy megint a te drága húgodnak vettél valamit a hátam mögött, mint tavaly?
Anna felhorkant, és gúnyosan elhúzta a száját.
— Ó, bárcsak egy egyszerű kártyaadósság lenne, drágám! De te mindig csak a saját kis világodat látod, a kis körmödet, a kis számládat, és fogalmad sincs, milyen az, amikor a családot kell menteni a süllyedő hajótól!
— Elég legyen, Manya! — kiáltott fel Martin most már határozottabban, és az asztalra csapott a tenyerével, amitől a bankjegyes boríték megrezzent. — Én kértem, hogy hagyja abba. Én nem akartam, hogy így tudja meg.
— Hát hogy a fenében kellett volna megtudnom?! — ordítottam vissza, mert a türelmem végleg elfogyott. — Ébresztő! Ez az én életem is! Nem vagyunk feudális birtok, ahol te vagy a hűbérúr, az anyád a főpénztáros, én meg a jobbágy, aki csendben termeli a pénzt a sarokban!
Az este hosszú, fojtogató órákba torkollott. Nem engedtem, hogy elhallgassák a részleteket. Leültem a konyhaasztal szélére, karba tett kézzel, és addig nem hagytam abba a faggatást, amíg Martin darabokra szedve el nem mesélte a teljes igazságot. És ahogy a kirakós darabjai összeálltak, úgy vált egyre világosabbá, hogy a probléma nem csupán egy eltitkolt hitelről vagy egy rossz befektetésről szól. Ez egy olyan generációs háló volt, amelynek a szövedékébe belefonódott Martin egész múltja, a családja hamis büszkesége és egy olyan titok, amit már évek óta rejtegettek elõttem.
