A történet gyökerei három évre nyúltak vissza, még mielőtt összeházasodtunk volna. Martin apja, aki hirtelen hunyt el egy súlyos betegség után, hatalmas adósságot hagyott maga után a családi vállalkozás, egy kis vidéki asztalosműhely miatt. Anna asszony, hogy megmentse a néhai férje becsületét és a műhelyt – amely generációk óta a család nevét viselte –, jelzálogot terhelt a szülői házra. De a piac változott, a megrendelések elmaradtak, és a bankok nem ismernek kegyelmet. Egy évvel ezelőtt a ház árverésre került volna. Martin, hogy megmentse az édesanyját a teljes hajléktalanságtól és a falu előtti megszégyenüléstől, felvett egy gyorshitelt egy kétes hitelezőnél – nem banki, hanem magánjellegű, brutális kamatozású kölcsönt.
— És miért nem mondtad meg nekem? — kérdeztem, miközben a hangom már halkabb volt, de a benne lévő csalódottság nem csökkent. — Amikor összeházasodtunk, megegyeztünk. Mindenben osztozunk. Jóban, rosszban, adósságban, örömben. Miért gondoltad, hogy egyedül kell cipelned ezt a terhet, és közben engem használsz pénzautomataként?
Martin a fejét fogta a két kezével, könyökét az asztalra támasztva.
— Mert féltelek, Lili. Te egy olyan családból jössz, ahol minden kiszámítható, ahol a biztonság az első. Amikor megismersz, büszke voltál arra, hogy saját erőből építed a karrieredet. Nem akartam, hogy a te válladat nyomja apám kudarca. Azt hittem, elbírom. Azt hittem, a túlóráimmal ki tudom fizetni a havi részleteket. De aztán… a múlt hónapban levágták a prémiumomat, és a kamatok megduplázódtak. Ha ezen a pénteken nem fizetjük ki a hátralékot, az uzsorások emberei nemcsak a házat veszik el, hanem… szóval, veszélybe sodorták volna Mányát is.
Anna asszony most már csendesebben ült, a szigorú vonásai mögött megjelent valami törékenység, amit eddig soha nem láttam rajta. Nem volt ő szörnyeteg; egyszerűen csak egy olyan matriárka volt, aki a huszadik század kemény leckéit hozta magával, ahol a család becsületszava többet ért, mint a törvény, és ahol a nőknek csendben kellett tűrniük a nehézségeket.
