A hitelező – egy Zoltán nevű, nagyképű alak – először fenyegetőzött a telefonban, de amikor Martin és én közösen, egységes frontként léptünk fel, és jeleztük, hogy az összes korábbi átutalást és a szerződés hiányosságait már átadtuk a hatóságoknak, a hangneme hirtelen megváltozott. Végül beleegyeztek a tőkeösszeg visszafizetésébe, mindenféle brutális kamat nélkül, amit Martin és én – ezúttal nyíltan, megbeszélve, közös erővel – három hónap alatt törlesztettünk.
Az az estére, amikor végleg aláírtuk az utolsó papírt is, és a műhely papírjai tiszta kézbe kerültek, teljesen átalakította a kapcsolatunkat.
Anna asszony nem kért bocsánatot – az ő generációja nem így működött –, de aznap este, amikor átjött vacsorára, csendben letett egy régi, míves ezüstkanalat az asztalra a helyem mellé, rámosolygott, és azt mondta:
— Jó feleség vagy te, Lili. Erősebb vagy, mint Martin apja volt.
Nem válaszoltam semmit. Csak rámosolyogtam, és átnyújtottam neki egy pohár bort.
Martin pedig átkarolta a derekamat a konyhában, miközben a lemenő napfény áradt be az ablakon, beragyogva a fénylő, tiszta asztalt, ahol egykor a boríték feküdt.
— Többé soha – súgta a fülembe.
— Tudom – feleltem, miközben a fejemet a vállára hajtottam. – Mert mostantól ketten vagyunk. És egy csapat vagyunk.
