– Nem akarok vitatkozni, Carmen – mondta Laura hideg, határozott hangon. – Csak azt akarom, hogy mindenki a saját lábára álljon. És hogy Diego megértse: a türelem nem gyengeség.
Két órával később Laura visszatért a lakásba. A hűtőre egyetlen cetlit ragasztott: „A kivonatok nálam vannak. Este ne jöjj haza a patraixi lakásba.”
Azonban Diego nem estére érkezett meg. Délután három órakor a bejárati ajtó zárja megkattant. Diego lépett be, a telefonját a füléhez szorítva, az arcán azzal a hamis magabiztossággal, amivel a saját hibáit szokta leplezni.
– Nézd, Nuria, mondtam, hogy nem kell aggódni… – kezdte Diego, de amikor meglátta Laurát a konyhaasztalnál, a telefon a kezében megállt.
– Leteheted, Diego – mondta Laura anélkül, hogy felnézett volna a laptopról. – Nem kell tovább játszanod a gondos sógort.
Diego arca elsápadt, majd a szemeiben felvillant a düh.
– Mi a fenét csinálsz a dolgaim között, Laura?! Megint elkezded a drámázást a semmi miatt! Anya megmondta, hogy csak segítek a családon, mert Sergio távol van, és…
– Tizenháromezer-hatszáznegyven euró, Diego – vágott közbe Laura, és a hangja olyan éles volt, mint egy szike. Felállt az asztaltól, és a kezébe vette a 980 eurós karkötő blokkját. – Ez nem segítség a családon. Ez egy kettős élet finanszírozása. És ami a legszebb az egészben? Hogy amíg én fizettem a jelzálogot meg a számlákat, te a saját testvéred feleségének veszel ékszereket, közben meg azt mondod nekem, hogy „ne csináljak a hülyeségből drámát”.
Diego közelebb lépett, és megpróbálta kivenni a papírt a kezéből.
– Te… te megfigyeltél engem? Ügyvédet fogadtál? Megőrültél?! Ez családi ügy!
– Nem családi ügy, Diego. Ez szerződésszegés. És jogi ügy. Az ügyvédem már elküldte a felszólítást a számlák befagyasztásáról és a lakás kizárólagos használatáról. Holnap reggel elköltözöl.
A Mislatai Leleplezés
Három nappal később Mislatában, Carmen anyós háza előtt a családi béke, mint olyan, végleg megszűnt létezni.
