– Annette felkészült a mozdulatomra – felelte Spacey. – Számít a földre csapódó tányérra. Tudja, mikor kell hátralépnie a székével.
– Akkor ne oda dobd – suttogta Mendes. A rendező szeme felcsillant. – Csinálj valami mást. De ne szólj nekik. Sem Annette-nek, sem Thorának. Hadd reagáljon a nő, ne a színész.
Spacey bólintott. Egyetlen pillantás elég volt köztük.
Amikor a színészek visszatértek a terített asztalhoz, Annette Bening gondosan eligazította Carolyn méregdrága, tökéletesen passzoló kardigánját. A haja egyetlen kósza szál nélkül keretezte az arcát, a tartása egyenes volt, feszült és makulátlan. Ő volt a nő, aki az elfojtott hisztériát eleganciának álcázta. Vele szemben Thora Birch ült: a tizenhat éves lány megviselt, sötét pulóverében unottan turkált az ételben, miközben a jelenet kezdetét várta.
– Csendet kérünk! Forgunk! – kiáltotta az asszisztens.
A csapó tompa csattanása visszhangzott a műteremben: American Beauty, 44-es jelenet, harmadik csapó.
– És… tessék!
A szobában elindult a párbeszéd. A szavak úgy hullottak egymásra, mint a fagyos jégdarabok. Carolyn lekezelő, hideg megjegyzései; Lester halk, de egyre fojtogatóbb dühvel teli válaszai; és Jane néma, fuldokló jelenléte az asztalfőnél.
– Nem beszélsz így velem! – mondta Bening, a hangjában azzal a tökéletesen begyakorolt, felsőbbrendű éllel, amivel Carolyn mindig sarokba szorította a férjét.
A forgatókönyv szerint most kellett volna jönnie a szék megcsikordulásának és a padlóra zuhanó porcelánnak. Bening már felkészült a rezdülésre: a tekintetét a férfi kezére szegezte, a válla ösztönösen megfeszült, várva a lefelé irányuló mozdulatot.
De Kevin Spacey nem a földre nézett.
Hirtelen felugrott. Nem hátrált meg, nem keresett távolságot. Egyetlen villámgyors, kíméletlen mozdulattal felkapta a tányért – rajta a gőzölgő, megpirított spárgával –, és ahelyett, hogy lefelé csapta volna, teljes erejéből elhajította.
A porcelán alig harminc centivel zúgott el Annette Bening arca mellett.
