– Nem beszéltük meg, Annette. De pontosan ez volt az a reakció, amit a film megkívánt. A valódi döbbenet.
Bening néhány másodpercig némán nézte a falra kenődött spárgát és a lábai előtt heverő szilánkokat. Aztán lassan elmosolyodott – egy fáradt, de elismerő mosollyal, amit csak a legnagyobb színészek engedhetnek meg maguknak, amikor felismerik a művészet kegyetlen, de tökéletes pillanatát.
– Rendben van – mondta az asszony, miközben felállt, és leporolta a szoknyáját. – De a következő jelenetben én dobok valamit.
A jelenet bekerült a film végleges változatába. Nem vágták ki a döbbenetet, nem simították el a rezdüléseket. És amikor 1999 őszén a nézők a moziterem sötétjében végignézték a vacsorát, mindannyian megérezték azt a pillanatot: a másodpercet, amikor a rendezett külvárosi kirakat végleg szilánkokra tört, és a színészek maszkja mögül egyetlen lélegzetvételre előbukkant a tiszta, kiszolgáltatott valóság.
