– Igazad van, Vanessa – mosolyodtam el lassan, de abban a mosolyban nem volt szemernyi melegség sem. – Ez a ház valóban apámé volt. Volt.
Vanessa megtorpant. Brielle, aki eddig gúnyosan forgatta a szemét, most tátott szájjal nézett rám.
– Mit hordasz itt össze?! – csattant fel a bátyám. – Apánk nevén van az ingatlan!
– Nem – ráztam meg a fejemet, s kinyitottam a papírt, hogy mindhárman jól láthassák a fejlécet. – Tíz évvel ezelőtt, amikor anyám meghalt, az ő szülei – a nagyszüleim – hatalmas összeget fektettek ebbe az ingatlanba, hogy kifizessék a jelzáloghitelt. A megállapodásuk értelmében apa csak a haszonélvezeti jogot kapta meg, míg az ingatlan törzstulajdona egy bizalmi alapba került… amelynek én voltam az egyedüli kedvezményezettje.
Apám elfehéredett. A szemei kitágultak a felismeréstől.
– Evelyn… a nagyszüleid…
– Igen, apa – bólintottam. – A nagyszüleim pontosan látták, milyen ember vagy. Tudták, hogy amint egy új nő belép az életedbe, el fogsz felejteni engem és anyám emlékét. Ezért a bizalmi alap kikötötte: amint betöltöm a huszonötödik életévemet – ami tegnap megtörtént –, az ingatlan tulajdonjoga teljes egészében, korlátozás nélkül átszáll rám.
A szobában olyan csend lett, mint egy temetőben. Vanessa arca rángatózni kezdett a dühtől és a félelemtől.
– Ez… ez hazugság! – sikította. – Nem teheted ezt!
– Nem hazugság – feleltem nyugodtan. – Az a férfi odakint Mr. Vance, a családi ügyvédünk. Azért jött, hogy átadja az új tulajdoni lapot, az eredeti kulcsokat és az általam aláírt bírósági határozatot.
Léptem egyet előre, s a papírt Vanessa orra alá tartottam.
– Húsz perccel ezelőtt, Vanessa, te húsz órát adtál nekem, hogy elhagyjam ezt a szobát, mert Brielle-nek kellett. Most én adok neked, Brielle-nek és a bátyámnak pontosan húsz percet, hogy összepakoljátok a személyes holmijaitokat, és elhagyjátok az én házamat.
Brielle felsikított:
– Anya! Csinálj valamit! Nem dobhat ki minket!
