Vanessa kétségbeesetten apámhoz fordult, megragadta az inge ujját, és rángatni kezdte:
– Állítsd meg őt, te szerencsétlen! Mondd meg neki, hogy ez a te házad! Dobjad ki őt!
Apám lassan ránézett a feleségére, majd rám. Az arca megtört volt, a szemeiben felhalmozódott a szégyen és a bűntudat. Most látta csak igazán, milyen emberekkel vette körbe magát az elmúlt években – olyanokkal, akik az első veszélyre azonnal sárba tiporták és kutyaként rángatták őt.
– Nem tudom megállítani, Vanessa – mondta apám halkan, s a hangja teljesen fojtott volt. – Evelynnek igaza van. A nagyszülei valóban így intézték… A ház az övé.
– Te gyáva féreg! – üvöltötte Vanessa, s ellökte magától apámat. – Az egész családomat az utcára teszi ez a kígyó, te meg csak állsz itt?!
– Az óra ketyeg, Vanessa – szóltam közbe hűvös, kimért hangon. – Már csak tizenkilenc percetek maradt. Ami bent marad a házban húsz perc múlva, azt eladományozom.
A pánik azonnal eluralkodott rajtuk. Vanessa és Brielle káromkodva, sikoltozva rohantak ki a szobámból a saját hálószobájuk felé, s elkezdték a ruháikat és táskáikat a bőröndökbe tömni. A bátyám döbbenten, lehorrasztott fejjel kullogott utánuk, tudva, hogy ő sem maradhat.
A szobámban már csak apám és én maradtunk.
Lassan elpakoltam a családi dokumentumot a bőröndöm tetejéről, de a táskát már nem csuktam be. Odaléptem az ablakhoz, s intettem Mr. Vance-nek, aki bólintott, és belépett a ház főbejáratán a két biztonsági ember kíséretében.
Apám az ajtó mellett állt, a kezei remegtek.
– Evelyn… – mondta halkan. – Velem mi lesz? Én is pakoljak?
Ránéztem az apámra. Arra az emberre, aki hagyta, hogy évekig elnyomjanak, aki elfordította a fejét, amikor sírtam, s aki némán nézte, ahogy a saját lányát ki akarják dobni a szobájából.
