Nem telt bele tíz perc, amikor a konyha felől megcsörrent egy belső vonal. Lucía lépett ki a nappaliba, a kezében egy pohár vízzel a kisfiúnak.
— Madam… a kapunál… — kezdte Lucía bizonytalanul, de Cristina azonnal rácsapott.
— Mit akarsz már megint? Ha Mateo elaludt, ne merészeld felébreszteni! Menj a kis szobádba, és holnap reggelig ne is lássalak!
Ennél a pontnál a bejárati ajtó lassan kinyílt. Álvaro lépett be a fősétányon, a táskáját a földre dobva. A léptei hangosan kongtak a márványon.
Cristina felpattant a kanapéről, az arca hirtelen elfehéredett, a szemei kikerekedtek a döbbenettől.
— Álvaro?! De… hát te nem Barcelonában vagy? Azt mondtad…
— Hogy négy napig nem leszek otthon? — fejezte be a mondatot Álvaro, és olyan jeges nyugalommal lépett hozzá, hogy a felesége ösztönösen hátrahátrált. — Igen. Ezt mondtam neked. De úgy látszik, sok minden van, amit elfelejtettél elmondani nekem. Például azt, hogy a saját fiunkat hogyan kezeled egy kényelmetlen teherként, miközben a szeretőddel beszélsz a hátam mögött.
Cristina hangja remegni kezdett, de a gőgje még nem hagyta cserben.
— Te… kihallgattál?! Kémkedtél utánam?
— Nem kémkedtem — mondta Álvaro, és a tekintete úgy égette a nőt, mint a forró vas. — Csak meghallgattam a valóságot. Azt a valóságot, amit ez a ház elrejtett előlem, amíg én éjjel-nappal dolgoztam, hogy mindent megadjak neked.
A Jövő Új Lapjai
Lucía csendben visszahúzódott a sarokba, a kisfiút szorosan a mellkasához ölelve. A baba békésen aludt, biztonságban az apja karjának árnyékában.
Álvaro odalépett a dadushoz, és először nézett rá úgy, hogy a tekintetében nem a munkaadó, hanem a végtelen hála tükröződött.
— Lucía — mondta halkan Álvaro. — Köszönöm, hogy ott voltál a fiamnak, amikor az anyja nem volt képes rá. És ne aggódj a lányaid, Alba és Noa miatt sem. Holnaptól Madridban lesz a saját otthonuk, és minden támogatást megkapnak tőlem, amit egy apa adhat.
