Amikor a tömeg szétoszlott, s a csarnokra visszatért a nyugalom, Gabriel odalépett a kis fa pult mögé.
Teresa a kezébe temette az arcát. A vállai megremegtek a feltörő zokogástól – az elmúlt tizenegy év nyomása, a megaláztatások és a fájdalom most távoztak a lelkéből.
Gabriel gyengéden rátette a kezét a nő vállára. A szorítása meleg volt, sziklaszilárd és biztonságos.
— Mielőtt elmentem Madridba azon a reggelen — mondta Gabriel halkan —, elmentem a házatokhoz. Egy feljegyzést hagytam a kaputok alatt. Azt írtam benne, hogy megértem, miért kényszerítettek erre, s hogy vissza fogok jönni érted, amint megteremtem a saját erőmet.
Teresa felnézett rá, s a könnyein át Gabriel arcát kutatta.
— Én… én soha nem kaptam meg azt a levelet, Gabriel. Álvaro megtalálta és elégette.
— Tudom — felelte Gabriel szelíden. — De a feljegyzés szavai még mindig élnek. És én most itt vagyok.
Gabriel elővett a zsebéből egy régi, kisméretű bőr dobozt. Kinyitotta. Odabent egy egyszerű, ezüstből készült antik gyűrű feküdt – az a gyűrű, amit tizenegy évvel ezelőtt vett a kantábriai kézműves piacon, mielőtt felszállt volna a madridi buszra.
— A Lácteos del Norte nemcsak egy cégcsoport, Teresa — mondta Gabriel, s a hangja megtelt az élet tiszta szeretetével. — A cégcsoport központját visszahozom ide, a mi völgyünkbe. A te sajtüzemed lesz a prémium kézműves termékcsaládunk feje. S ha te is úgy akarod… a jövőnket is újjáépítjük.
Teresa átkarolta a férfi nyakát. A könnyei elárasztották Gabriel fekete dzsekijét, de ezúttal a megkönnyebbülés és az újjászületés könnyei voltak.
— Igen, Gabriel… — suttogta Teresa. — Vigyél haza a völgybe.
A Santander-i vásárcsarnok felett áttört a délutáni napfény. A pastori hagyományok, a tiszta receptek és az igaz szerelem végre visszakapták a jussukat. A hazugságokra épített múlt elenyészett, s a kantábriai hegyek között Gabriel és Teresa elindultak a közös, megbonthatatlan jövő útján.
