A szĂĄjĂĄt tĂĄtva nĂ©ztem Viktorra. A harag, amely eddig a torkomban dobogott, hirtelen ĂĄtadta a helyĂ©t a legtisztĂĄbb, megdöbbent döbbenetnek. Egy percig azt hittem, rosszul hallok. Hogyhogy ĂĄtad? Hogyhogy bƑrönd? HĂĄt ennyire nem Ă©rdeklem?! HatvannĂ©gy Ă©v utĂĄn az elsƑ komolyabb udvarlĂłm, aki egyĂĄltalĂĄn Ă©szrevette a piros rĂșzsomat, az ajtĂłban ĂĄll csokorral, mire a fĂ©rjem Ășgy dob ĂĄt neki, mint egy hasznĂĄlt bĂștort a garĂĄzsvĂĄsĂĄron?!

– Viktor! – visĂ­tottam fel vĂ©gĂŒl, Ă©s a hangom annyira Ă©les volt, hogy a szomszĂ©d kutyĂĄja a folyosĂłn kĂ©tsĂ©gbeesetten ugatni kezdett. – Te meg megbolondultĂĄl?! Hogy merted… hogy merted odadobni Borisnak a holmimat?! És mirƑl beszĂ©lsz itt?! Micsoda kötĂ©smintĂĄk meg vĂ©rnyomĂĄsmĂ©rƑ?! Én nem költözöm el! Én csak… Ă©n csak akartam egy kis… egy kis tĂŒzet! Egy kis fĂ©ltĂ©kenysĂ©get! Olyan voltam neked, mint a lejĂĄrati idejƱ tej a hƱtƑben!

Boris eközben lassan håtrålni kezdett, a rózsacsokor egyik åga beleakadt a kabåtjåba, mire az egész virågözön veszélyesen megingott.
– TudjĂĄtok mit… – dadogta kiejtve a legközelebbi francia szĂłt, amit a helyzet szĂŒnetĂ©ben talĂĄlt: – Merde. Azt hiszem, elfelejtettem… elfelejtettem lekapcsolni a gĂĄzt otthon. Lena, drĂĄgĂĄm, örĂŒlök, hogy ilyen jĂłl nĂ©zel ki, de… de a szĂ­vem nem bĂ­rja ezt a harmincĂ©ves vĂĄrakozĂĄst. ViszlĂĄt!

És mire Ă©sbe kaptunk volna, Boris – a hetvenĂ©ves, romantikus hĂłdĂ­tĂł – megfordult, eldobta a rĂłzsĂĄk felĂ©t a lĂ©pcsƑhĂĄzban, Ă©s olyan sebessĂ©ggel rohant le a lifthez, amilyenre utoljĂĄra a katonasĂĄg alatt volt kĂ©pes.

A lift ajtaja csapĂłdva bezĂĄrult. Csend lett.

Viktor lassan bezĂĄrta a bejĂĄrati ajtĂłt, megigazĂ­totta a kockĂĄs inge gallĂ©rjĂĄt, majd hĂĄtrafordult hozzĂĄm. A szĂĄjĂĄn egy olyan huncut, öreges mosoly ĂŒlt, amit utoljĂĄra akkor lĂĄttam rajta, amikor ötven Ă©vvel ezelƑtt elcsente a nagymamĂĄm fĂ©ltett likƑrös ĂŒvegĂ©t a kamrĂĄbĂłl.

– Na – mondta, Ă©s lazĂĄn a komĂłdnak dƑlt. – Azt hitted, nem lĂĄtom ĂĄt a szitĂĄt, Lena?