A menedékhely kis, félhomályos szobájában a levegő szinte megfagyott. A falak mentén sorakozó kopott bútorok és a folyosóról beszűrődő halk, egyenes zajok mind eltörpültek a kék hátizsákból előhúzott, megsárgult boríték súlya mellett.
Lucía apró ujjai remegtek, miközben a levél kettős borítását tapintotta. Apja, Javier Montalbán halála óta ez volt az első alkalom, hogy a férfi kézírását látta egy olyan tárgyon, amelyet kifejezetten neki szánt. A borítón a sorok tisztán és élesen álltak: „Mutasd, amikor biztonságban vagy.”
A szomszédos nappaliban Álvaro Alcázar, Spanyolország egyik legbefolyásosabb üzleti birodalmának elnöke – aki eddig csak egy gondosan megkomponált álruhás nyomozásnak hitte a megbízatását – megsemmisülve hallgatta a biztonsági felelősét.
— Több mint 300 millió euró — ismételte meg Sergio, a kék inges férfi, miközben egy sor nyomtatott pénzügyi kimutatást csúsztatott az asztalra. — A pénz nemcsak a cég alapítványi számláiról tűnt el, Álvaro. Az utóbbi hét hónapban, pontosan Javier Montalbán halála körüli napokban, egy komplex hálózaton keresztül offshore számlákra vándorolt. És a papírok alján… ott van a név. Nem Verónica neve. Nem is a tied.
Álvaro a homlokát ráncolta, a szemei szinte égették a papírokat.
— Kié?
— Esteban Rivasé — vágta rá Sergio halkan, de határozottan. — A te saját családod jogi és pénzügyi tanácsadója. És ha a 300 millió euró hiánya kitudódik a tőzsdén, a vállalatcsoport azonnal összeomlik.
Álvaro torkában megakadt a levegő. Hirtelen mindent megértett: a gyanús tranzakciókat, a belső ellenőrzések elakadását, és azt is, hogy miért volt szükség arra, hogy Lucíát, egy kilencéves kislányt, egyszerűen eladják száz euróért a madridi Estación Sur közelében. Nem holmi elkeseredett anyai tehermentesítés volt ez; ez egy hidegvérű, előre kitervelt sakkhúzás volt, hogy eltüntessék a legfőbb tanút és a botrány kulcsát.
A Sötét Szoba és a Levél
A menedékhely szobájában Lucía nem bírta tovább. A körmével óvatosan felbontotta a boríték belső rétegét.
