Egyetlen összehajtott papírlap hullott ki belőle. Nem pénzügyi kimutatás volt, nem jogi szerződés. Egy kézzel rajzolt térkép volt az, mellette pedig apja rendezett, de gyors kézírásával írt sorok:
„Kedves kislányom, Lucía! Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy én már nem vagyok ott, hogy megvédjelek a farkasoktól. Esteban Rivas és Verónica azt hiszik, hogy a pénz és a papírok eltüntetésével minden az övék lesz. De a valódi bizonyíték – a MedNova és a Serrano logisztikai hálózat igazi könyvelése, amely elítéli őket – nem a bankban van. Hanem ott, ahol a legkevésbé keresnék: a régi segoviai ház padlója alatt, a zeneiskola kottatartója mögött.”
Lucía szíve a torkában dobogott. Felnézett a szoba ajtajára. Marta, a szociális munkás épp most lépett be, aggódó arccal.
— Lucía… jól vagy? Kint… kint látogatók érkeztek. Vagyis… nem is látogatók. Emberek, akik keresnek valakit.
A Csapda Bezárul
Közben a Vallekas negyed egy sötét lakásában Verónica idegesen a telefonját szorongatta. A vonal túloldalán Esteban Rivas hangja hideg volt, mint a jég.
— Azt kérdeztem, Verónica, hogy a kék hátizsák nála van-e? — ismételte meg a férfi éles hangon.
— Nem tudom! — suttogta Verónica, és a hangja remegett. — Amikor odaadtam a fickónak a pályaudvarnál… azt hittem, csak egy öreg koldus, aki eltünteti a lányt a szemem elől, ahogy megbeszéltük! Nem tudtam, hogy… hogy ő valami nagykutya!
— Hogy te milyen ostoba vagy — sziszegte Rivas. — Ha a levél a lány kezében van, és eljut Álvaro Alcázarhoz vagy a hatóságokhoz, mindennek vége. Nekem is, neked is. Keresd meg! Bármi áron!
De már túl késő volt.
A menedékhely folyosóján Álvaro Alcázar határozott léptekkel haladt a 4-es szoba felé. Amikor kinyitotta az ajtót, Lucía ott ült az ágy szélén, a kezében a megsárgult levéllel. A kislány szemeiben dac, félelem és hihetetlen bátorság keveredett.
