— Tudom, ki vagy — mondta Lucía, és a hangja alig remegett. — Te vagy az a gazdag ember, aki álruhában játszott a koldussal. De apám nem volt hülye. Tudta, hogy ezt teszitek.
Álvaro lassan letérdelt a kislány elé. Nem mint cégelnök, nem mint a milliárdos birodalom irányítója, hanem mint egy ember, aki végre meglátta a hatalmas gépezet mögött szenvedő ártatlanokat.
— Igazad van, Lucía — mondta Álvaro halkan, és a tekintete őszinte volt. — Hazudtam neked az elején. De most nem fogok. Segítek nekem megmenteni az igazságot?
Lucía egy pillanatig a férfi szemébe nézett, majd lassan átnyújtotta a térképet tartalmazó levelet.
— Segítek — mondta. — De először megkeressük azt a zeneiskolát Segoviában.
A Jövő Szövése Segoviában
Két nappal később a segoviai óváros csendes, macskaköves utcáin egy fekete Audi állt meg a régi zeneiskola épülete mellett. Az őszi eső finoman cseperegve áztatta a középkori tetőket.
Álvaro, Sergio és Lucía léptek ki az autóból. Nem messze tőlük, a sarkon egy ismerős alak tűnt fel: Inés Rivas, a zeneiskola közelében élő nő, akinek a múltja szintén összefonódott a Rivas család sötét ügyleteivel, csendesen figyelte a jelenetet.
A birtok belső terében, a padló alatti rejtett rekeszből előkerült a valódi, digitális adathordozókat és eredeti szerződéseket tartalmazó fémkoffer. Esteban Rivas és a hálózata számára nem volt többé kiút. A 300 millió eurós csalás, a fiktív alapok és a zsarolások hálózata egyetlen nap alatt omlott össze a spanyol pénzügyi hatóságok előtt.
Aznap este, amikor a Las Tablas-i üvegpalota fényei lassan kialudtak, a menedékhely helyett egy biztonságos, meleg otthonban Lucía egy csésze meleg kakaót ivott, míg az ablakon túl a város békésen pihent.
Álvaro az ablak mellett állt, a gitárját tartva a kezében. Nem játszott tökéletesen, de a húrok megpendülése megtörte a hosszú évek óta tartó csendet. A zene nem azért volt, hogy elkerüljék a csendet, hanem hogy méltóságot adjanak neki – és most, végre, a történet igazi szereplői kapták vissza a saját hangjukat.
