Amparo arca elfehéredett. A szemei megteltek könnyel. Húsz éve dolgozott a La Higuerában. Ez a nyomorúságos pincéri fizetés volt az egyetlen jövedelme, amiből a rokkant férjét és a gyógyszereit fizetni tudta.
Gonzalo felesége, Marta, közönyösen igazította meg a gyémántnyakláncát, míg a tizennyolc éves lányuk, Vega, undorodva forgatta a szemét a telefonja felett.
— Apu, kérlek — szólt közbe Vega unottan. — Ne csinálj jelenetet. Csak rúgasd ki őket, s együnk végre. A barátnőim már várnak a klubban.
Gonzalo elégedetten vigyorgott, s újra Adriánra nézett.
— Hallottad a lányomat, te senki. Hozd ki a bort, aztán térdelj le Amparóval együtt, és kérjetek bocsánat az egész étterem előtt a pofátlanságotokért. Különben az Albor Group igazgatóságán lévő barátaim révén elintézem, hogy ez az étterem még ma éjjel bezárjon!
Adrián ezen a ponton lassan elmosolyodott.
Ez nem a megadás mosolya volt. Ez az a mosoly volt, amit az Albor Group konkurensei akkor láttak, amikor Adrián felvásárolta és megsemmisítette a vállalkozásaikat a tőzsdén.
— Az Albor Group igazgatóságán lévő barátai? — kérdezte Adrián halkan, tisztán, minden pimaszság nélkül.
— Pontosan, te bunkó! — vágott vissza Gonzalo. — A vezérigazgatójuk, Adrián Serrano személyes ismerősöm! Egyetlen hívásomra kirúgatja a teljes személyzetet!
Amparo tehetetlenül megfogta Adrián karját.
— Fiam… kérlek, ne vitatkozz vele. Ingyen elintézi a jövőnket…
— Ne aggódjon, Amparo néni — mondta Adrián szelíden, s gyengéden ráütött az idős asszony kézfejére. — A jövője soha többé nem fog ezen az emberen múlni.
Ekkor az étterem belső irodájából kirohant Nuria, a La Higuera menedzsere. Az arca hamuszürke volt, a homlokán hideg veríték gyöngyözött. A telefonját szorongatta a kezében, s amikor meglátta a jelenetet, a szemei elképedve nyíltak tágra.
— Mi folyik itt?! — kiáltotta Gonzalo, ahogy meglátta a menedzsert. — Nuria! Ez a két alkalmazottja elviselhetetlenül viselkedik! Azonnal rúgja ki őket, különben felhívom az ingatlantulajdonost, az Albor Groupot!
