– Apa azt mondta, hogy a földszinti kis sufniban vagy a garázs melletti tárolóban csinálhatok magamnak egy fekhelyet a régi matracokból, amíg át nem rendezik a házat – mondta Ellie, és a könnyek végre újra áttörték a gátat az arcán. – De Claire… Claire meglátott, amikor apával vitatkoztak. Claire azt mondta apának, hogy ez már túl megy minden határon, hogy ő nem fog egy gyereket a garázsban tartani a lomok között, de apa csak legyintett, és azt mondta, hogy „majd megszokja, nincs másik hely”. Akkor Claire dühbe gurult… összepakolta a holmimat ebbe a szemeteszsákba, és azt mondta apának, hogy ha ő nem becsüli meg a saját lányát, akkor neked kell szembenézned az igazsággal.
Nora lélegzete elakadt. Tehát Claire – az a nő, aki eddig a tökéletes, hűvös mostohaanyai álarcot viselte a közösségi oldalakon és a családi vacsorákon – nem azért hozta el Ellie-t éjszaka, mert ő maga akarta kidobni, hanem mert megelégelte Adam gerinctelenségét, és nem volt hajlandó cinkessé válni abban, hogy egy tízéves kislányt kiszorítsanak a saját szobájából egy munkanélküli rokon kedvéért.
A fegyverré vált emlékek
Nora felállt. Nem hívta fel újra Adamet. Nem volt értelme. Az exférje egy gyáva, önző alak volt, aki a saját családja előtt is meghajolt, ha a kényelméről vagy a pénzről volt szó. De Nora nem akart többé szóbeli vitákat.
A táskájáért nyúlt, előhúzta a telefonját, és tárcsázott egy jól ismert számot.
– Bence? – szólalt meg a vonal túloldalán egy határozott, férfihang alig néhány csöngés után. Bence volt Nora jelenlegi ügyvédje és régi barátja, aki a vagyon- és gyermekelhelyezési felülvizsgálati ügyeket intézte. – Tudom, hogy hajnali egy óra van, de szükségem van rád. Azonnal.
– Mondd, Nora. Mi történt? – kérdezte Bence, a hangja azonnal éberségre váltott.
