Nora felment a lépcsőn Ellie szobájába. Az ajtó nyitva volt; a kislány a szőnyegen ült, és épp egy színes rajzot készített, amelyen egy nagy, erős ház látszott, felül egy ragyogó nappal.
Nora leült mellé a földre, átkarolta a vékony vállát, és halkan megkérdezte:
– Hogy érzed magad, kincsem?
Ellie felnézett rá, a szemeiben már nem volt félelem, csak az a tiszta, határtalan szeretet, amit csak egy gyermek tud adni, aki végre biztonságban van.
– Anya… – suttogta Ellie, és a nyakába borult. – Itt olyan jó. Itt senki sem fogja elvenni a szobámat, ugye?
Nora szorosan magához ölelte a kislányt, miközben a délutáni napfény melegen áradt be az ablakon, beragyogva a szobát.
– Soha többé, kedvesem – mondta Nora, miközben a könnyei végre a megkönnyebbüléstől csillogtak a szemében. – Soha többé.
