Hosszú idő után először mosolyogtam.

— Látod, Kristina. Néha érdemes megnézni a dokumentumokat, mielőtt új függönyöt választasz.

Elpirult.

De Nikolai nem akarta beismerni a vereséget.

— Tamara, nagyon jól tudod, hogy a műhelyem pénzt hozott! Megetettem a családot!

Egyenesen a szemébe néztem.

— És ki vezette a műhelyed számláit tizenöt évig ingyen a műhelyedben?

Csendben volt.

— Ki dolgozott éjszaka, amikor nem volt pénzed könyvelőre?

Csend.

— Ki adta el anyám arany fülbevalóit, hogy megvehesd az első gépedet?

Nikolaj elfordította a tekintetét.

— Az már régen volt.

— Igen, Kolya. Nagyon sokáig. De semmit sem felejtettem el.

Elővettem egy régi jegyzetfüzetet.

Az első oldalon egy dátum volt.

Harmincnyolc évvel ezelőtt.

Felvette az első számainkat.

Gépek és berendezések beszerzése.

A lakás bérleti díja.

A munkások bérét.

És a személyes befektetéseim.

Nikolai gúnyosan vigyorgott.

— Tényleg azt hiszed, ez a régi jegyzetfüzet bármit is bizonyít?

“Egyedül nem bizonyít mindent,” válaszoltam. — Ezért gyűjtöttem bankszámlakivonatokat, szerződéseket és fizetési nyugtákat is.

Kristina egyre idegesebb lett.

— Nikolai, azt mondtad, hogy minden eszköz a te nevedre van!

Hirtelen felé fordult.

— Ne avatkozz bele!

De még nem végeztem.

— Kolya, és most beszéljünk a pénzről.

Átadtam a banki dokumentumok másolatait a közjegyzőnek.

Az elmúlt másfél évben Nikolai jelentős összegeket vett ki a közös megtakarításainkból.

A pénz egy részét drága autó vásárlására használták fel.

Egy másik részt ékszerekre és utazásra fordította.

És mindezt Kristina miatt.

— Az az én pénzem! — kiáltotta.

— A bíróság dönt a tulajdonosi helyzetről — válaszolta nyugodtan az ügyvédem, aki szintén jelen volt a meghallgatáson.

Kristina felugrott.

— Melyik ételt, kérlek?!

Ránéztem.

— Az eszközök megosztása, kedvesem. Azt akartad, hogy Nikolai és én váljunk el tőled.

A férjem felé fordult egy bunkóval.

— Megígérted, hogy a válás után eladjuk a házat, és veszünk egy lakást a tengerparton!

Nikolai még sápadtabb lett.