Nikolai megpróbálta megfogni a kezem.
Óvatosan hátraléptem.
— Tamara, talán újrakezdhetnénk az egészet?
Ránéztem.
Az a személy, akivel negyvenegy évet töltöttem az életemből.
Az a férfi, akiért egykor sok saját kívánságomról lemondottam.
És hirtelen rájöttem, hogy már nem félek attól, hogy elveszítem őt.
— Nem, Kolya.
Elsápadt.
— Miért?
Mosolyogtam.
— Mert már az elején kezdtem. Csak nélküled.
Hosszú ideig állt csendben.
Aztán megfordult és elment.
És visszatértem a házba.
Feltettem a vízforralót.
Kinyitottam az ablakot.
És sok év után először éreztem, hogy nem kell senkinek igazolnom a saját boldogságomat.
Ma hatvanöt éves vagyok.
Még mindig abban a házban élek, amit egyszer együtt építettünk.
De most tele van nevetéssel.
A gyermekeim és unokáim jönnek meglátogatni.
Vasárnap egy nagy asztalnál gyűlünk össze.
Este pedig a kertben ülök, könyveket olvasok, és nézem a virágzó rózsákat.
Nemrég az unokám megkérdezte tőlem:
— Nagymama, nem félsz egyedül élni?
Mosolyogtam.
— Nem, az én napsütésem.
— Miért ne?
Ránéztem, és válaszoltam:
— Mert a magány nem jelenti azt, hogy senki sincs melletted. A magány azt jelenti, hogy valaki áll melletted, és úgy érzed, nem vagy rád szükség.
Megölelt.
És emlékeztem apám szavaira.
Egyszer azt mondta:
“Tamara, soha ne felejtsd el: a szerelem véget érhet, de mindig meg kell őrizned az önbecsülésedet.”
Akkor nem értettem, miért mondta ezt.
Ma már értem.
A férjem elárult negyvenegy év házasság után.
Öregasszonynak nevezett.
Megpróbált kiűzni a saját otthonomból.
De nem vehette el tőlem a legfontosabb dolgot.
Méltóságom.
A függetlenségem.
És a békés élethez való jogom.
Nemrég valami váratlan történt.
A születésnapomra a gyerekeim egy gyönyörű fotót adtak nekem.
Rajta álltam a kertben, virágzó rózsák között.
Mosolyogtam.
És boldognak tűnt.
Az unokám a következő szavakkal írta a képet:
“A nagymamánknak, aki bebizonyította, hogy az élet valóban hatvanöt évesen kezdődik.”
Felakasztottam a nappaliba.
És minden alkalommal, amikor elhaladok mellette, mosolyogok.
