Lassan felálltam.
— Ezért akartál kidobni a házból.
Csendben volt.
— El akartad adni azt a házat, ami apám birtokán áll, és bérelni a szeretődnek lakást?
Kristina hirtelen a táskájáért nyúlt.
— Nikolai, hazudtál nekem!
Megpróbálta megfogni a kezét.
— Kristina, warte …
Hátrált.
— Azt mondtad, hatalmas házad, sikeres vállalkozásod és rengeteg pénzed!
— Van cégem!
— És mi a helyzet az adósságokkal?!
Csend terült szét a szobában.
Lassan a férjemhez fordultam.
— Milyen adósságok?
Nikolaj lehajtotta a fejét.
És abban a pillanatban derült ki valami, amiről fogalmam sem volt.
Az elmúlt két évben rosszul mentek a műhely dolgai.
Nikolai több kölcsönt vett fel.
De ahelyett, hogy új gépekbe fektette volna be és megmentette volna a céget, azt egy luxus életre költötte Kristinával.
Drága éttermek.
Szállodák.
Ajándékok.
Utazni.
Próbált gazdagnak tűnni, miközben valójában egyre mélyebbre süllyedt az adósságba.
Most pedig azt tervezte, hogy eladja a házunkat, hogy kiszabaduljon a pénzügyi nyomorúságából.
“Kolya,” kérdeztem halkan, “hajléktalanná akartál tenni, csak hogy kifizesd az adósságaidat?
Nem válaszolt.
Kristina megfogta a kabátját.
— Nem akarok ehhez semmi közöm lenni!
Az ajtóhoz ment.
Nikolai sietve utána indult.
— Kristina! Warte!
Megállt az ajtónál.
Ránézett.
És jeges hangon mondta:
— Nincs szükségem olyan férfira, akinek nincs semmije.
Aztán elment ki.
Nikolai megállt az iroda közepén.
Ránéztem, és először nem éreztem sem haragot, sem sírás szükségességét.
Csak fáradtság.
“Ennyi, Kolya,” mondtam.
Lassan megfordult.
— Tamara, én …
— Ne tedd.
— Nem akartam, hogy minden így végződjön.
Megráztam a fejem.
— Igen, ezt akartad. Csak nem számítottál rá, hogy a következmények téged is érintenek.
Leült egy székre.
Az arcát a kezébe temette.
— Mi fog most történni?
Nyugodtan válaszoltam:
— Most mindannyian felelősséget vállalunk a döntéseinkért.
Néhány héttel később megkezdődött a válóper.
Az ügyvédem segített tisztázni a tulajdonjogot, a kötelezettségeket és a pénzügyi nyilvántartásokat.
