Eleonore sok év után először volt szóval.
— Én?!
— Ki más?
— Fiatalember, nyolcvankettő vagyok!
— Csodálatos. Mindig is tapasztalt nőket kedveltem.
Este Eleonore először kért tanácsot Klárától egész pályafutása során, mint házasságközvetítő.
— Mit vegyek fel?
Klara ámulattal nézett rá.
— Csak mondd, hogy beleszerettél?!
— Ne beszélj hülyeséget!
— Akkor miért cserélsz harmadszor is ruhát?
— Mert az első kettő kövérnek tűnik!
Másnap reggel Eleonore gyönyörű világoskék ruhában jelent meg a találkozójára.
Oskar várta őt egy csokor rózsával.
Kávét ittak, beszélgettek és nevettek.
Aztán Oskar hirtelen megkérdezte:
— Eleonore, hiszel az első látásra szerelemben?
— A mi korunkban jobb a másodikra menni. Az első talán nem lát rendesen!
Oskar felnevetett.
Két héttel később megkérte a kezét.
Eleonore megdöbbent.
— Oskar! Csak két hete ismerjük egymást!
— Pontosan! Miért pazarolnánk az időt?
— De szinte semmit sem tudunk egymásról!
— Tudom, hogy szereted a kávét és a csokoládét, és szeretsz másoknak megmondani, mit tegyenek.
— És ez nem ijeszt meg?!
— Negyven év házasság után már semmi sem félhet meg!
Eleonore elgondolkodott.
— Horkolsz?
— Néha.
— Még mindig valósak a fogaid?
— A legtöbbjük.
— Tudsz főzni?
— Sült tojás.
— És mosogatni?
— Még örömmel is.
Eleonore lassan levette a szemüvegét.
— Oskar… Tényleg igazi férfi vagy?
— Legutóbb, amikor megnéztem, igen!
Egy hónappal később esküvőt tartottak a nyugdíjasotthonban.
Minden lakó eljött az ünnepségre.
Heinrich harmonikán játszott.
Berta táncolt.
És az otthon igazgatója ünnepélyes beszédet mondott:
— Kedves menyasszony és vőlegény! Nagyon örülök, hogy megtaláltátok egymást.
Eleonore felemelte a pohárát a lésszel.
— Nagyon köszönöm, drágám! És most van egy javaslatom neked!
A ház igazgatója gyanakodni kezdett.
— Milyen ajánlat?!
— Hivatalos társkereső ügynökséget nyitunk a nyugdíjas otthonunkban!
— NEM!!
— Miért?!
— Mert a belső terünket esküvői szalonná alakítjátok!
Eleonore csintalan mosolygott.
