1. RÉSZ

68 éves korában Gabriel még mindig Madrid egyik legnagyobb épületfelújító vállalatának tulajdonosa volt. Vezetékneve szerepelt szerződéseken, alapítványokon és beiktatások fényképein. Egy hatalmas házban élt La Moraleja-ban, kerttel, fedett medencével és szinte soha nem nyitott szobákkal. Azonban mivel az orvosok megerősítették a korai stádiumú neurológiai betegséget, a ház elegáns szállodának tűnt, ahol mindenki csendben beszélgetett, és senki sem maradt beszélgetni.

A jobb keze néha remegett. Máskor nehéz volt begombolni egy inget vagy tartani a csészét anélkül, hogy kiöntötte volna néhány cseppet. A legrosszabb nem ez volt. A legrosszabb az volt, hogy látta, hogyan kezdett fia, Rodrigo, a cég pénzügyi igazgatója, úgy beszélni róla, mintha már most is kezelni kellene problémát.

“Apa, delegálnod kell,” ismételte. Nem hozhatsz olyan döntéseket, mint korábban.

Gabriel tudta, hogy van valami ésszerű ezekben a szavakban, de a hangja fájt. Rodrigo nem kérdezte, hogyan aludt. Megkérdezte, mikor írja alá az új meghatalmazásokat.

Elena Martín, egy 39 éves nő, aki a felső emelet takarításáért felelt, dolgozott a házban. Diszkrét volt, hatékony és hat éve ott volt. Egy reggel hívást kapott a városközpontból, ahová édesanyja, Pilar, 74 évesen járt. Egy fűtési hiba miatt 4 napig kellett zárni.

Elenának nem volt senki, akivel hagyhatta volna.

Majdnem 20 perc habozás után engedélyt kért Marta-tól, a házvezetőnőtől. Marta egy feltétellel fogadta el: Pilarnak a konyhában vagy a kis személyzeti szobában kellett maradnia, hogy ne zavarja a családot.

Pilar egy textilzsákkal, barna zakóval, és olyan nyugalommal érkezett, amely kontrasztot alkotott a kastély csendjével. Tíz percen belül már megnevettette a szakácsot, Luist, mert kritizálta a kapszula kávét.

“Ez nem kávé. Ez egy forró fenyegetés.

Amíg Elena befejezte a munkáját, Pilar kiment a folyosóra, hogy a fürdőszobát keresse. Ekkor látta meg Gabrielt a háttérben, aki egy ablak előtt ült. Nyitott könyv volt a lábán, de az esőt nézte.

Pilar megállt.