Az igazság pillanata
— Mit mondanál a rendőrségnek, ha azt látják, hogy két idős embert raksz ki az utcára? — sziszegte Guennadi Semionovitch, miközben az ujjával a levegőbe bökött. A sárgult körme, a dohányfoltos ujjai felemelkedtek, de a keze láthatóan remegett. — Azt hiszed, a rendőrök a te oldaladra állnak? Egy idegen nő oldalára, aki elvette a fiam jussát?!
Csendben maradtam. Lassú, határozott mozdulattal felvettem az asztalról az okostelefonomat, feloldottam a képernyőt, és megnyitottam a legutóbbi dokumentumfájlt. Utána végignéztem rajtuk: Guennadin, akinek az arca a tehetetlen méregtől vöröslött, és Lioudmila Pavlovnán, aki a szék karfáját szorítva, elfehéredett ajkakkal bámult rám, mintha most látna először életében.
— Guennadi Semionovitch, hívja nyugodtan a rendőrséget — szólaltam meg végül. A hangom olyan sima és hideg volt, mint az üveg. — Sőt, ha gondolja, tárcsázom én magam. De amikor kiérkeznek, nem egy „gonosz menyet” fognak látni, aki öregeket zaklat. Hanem a lakás egyetlen hivatalos, bejegyzett tulajdonosát. Meg fogom nekik mutatni a tulajdoni lapot, a közjegyzői okiratot, és a fizetési bizonylatokat az elmúlt három évről, amelyek igazolják, hogy a lakásfenntartást, a rezsit és a maga cigarettáját is én fizettem.
Ránéztem az anyósomra.
— És megmutatom nekik a számlakivonatokat is, Lioudmila Pavlovna. Azokat, amelyek bizonyítják, hogy míg maga a szomszédoknak és a rokonoknak azt mesélte, hogy én egy eltartott, „dologtalan” író vagyok, havonta pontosan kétszer annyi pénzt utaltam a közös számlára, mint amennyit a fia keresett. Dima tudta. És azért engedte át a lakás ownership jogát teljesen törvényesen, mert pontosan tisztában volt vele: a saját adósságait, a felelőtlen befektetéseit és a maga luxusigényeit kizárólag az én munkám fedezte.
— Hazudsz! — csattant fel Lioudmila Pavlovna, de a hangja már elveszítette a korábbi domináns élét. Inkább egy megrémült asszony éles sikolya volt. — Dima soha nem tenne ilyet mögöttem! Ő az én fiam! Ő nem hagyná, hogy a saját apja meg anyja az utcára kerüljön!
