— Most fejeztem be — válaszoltam. — Nem hiszik el. Azt hiszik, hogy mögötted cselekszem.
Egy mély sóhaj hallatszott a hangszóróból.
— Anya… Apa… — szólalt meg Dima. — Liouba mindent úgy csinál, ahogy megbeszéltük. A lakás az ő nevén van, és az adásvételi szerződés előkészítése megtörtént. Holnap el kell hagynotok a lakást. Feladtam a kulcsokat a stúdióhoz a futárral, este megkapjátok. Én nem megyek vissza abba a lakásba. Egy időre elutaztam a céges projekttel.
— Dima! Fiam! Hogyan teheted ezt velünk?! — sikította Lioudmila Pavlovna a telefonba dőlve. — Ezt a kígyót választod a saját anyád helyett?! Még csak meg sem véded a szüleidet?!
— Anya… évekig próbáltalak megvédeni titeket saját magatoktól — mondta Dima halk, kiégett hangon. — De ti soha nem tiszteltétek sem a teremet, sem a feleségemet. Azt hiszitek, a világ tartozik nektek. Liouba az egyetlen ember volt, aki talpon tartott minket, míg ti eldobtátok a rajzait, és csicskásként kezeltétek. Befejeztem. Pakoljatok össze.
A vonal megszakadt.
A csend ezúttal végleges volt. Mint amikor egy súlyos színdarab végén lehull a sötét bársonyfüggöny, és a színészek rájönnek, hogy a nézőtér teljesen üres.
Az új fejezet
Másnap reggel kilenc órakor a költöztetők pontosan megérkeztek. Guennadi Semionovitch egyetlen szót sem szólt egész délelőtt. Csendben, megtörten pakolta a dobozokba a régi kártyáit, a dohányzacskóit és a kopott ruháit. Lioudmila Pavlovna próbált még néhány passzív-agresszív megjegyzést tenni, de amikor meglátta az ingatlanügynököt és a két profi költöztetőt, elhallgatott.
Tizenegy órára a lakás kiürült tőlük.
Amikor az ajtó becsukódott utánuk, leültem a konyhai székre. Nem volt bennem diadalmenet-érzés. Nem volt bennem büszkeség sem. Csupán egy mérhetetlenül mély, tiszta csend.
Elővettem a vázlatfüzetemet – azt, amit három hónappal ezelőtt Lioudmila Pavlovna a szemétbe dobott, de amit én csendben kimentettem, és amibe azóta minden nap írtam. Lapoztam egyet, és a friss, fehér oldal tetejére felírtam az új fejezet címét.
