— Dima harmincegy éves, Lioudmila Pavlovna — léptem közelebb a konyhaasztalhoz. — És elege lett. Elege lett abból, hogy maga a saját tulajdonaként kezeli, és úgy tesz, mintha ez a lakás egy örökös ingyenes szanatórium lenne a maga és Guennadi számára. Tudja, mit mondott nekem a közjegyző előtt? Azt mondta: „Liouba, csináld. Én nem tudok velük mit kezdeni. Ha én mondom nekik, hogy menjenek el, életem végéig mártírt fognak játszani. Helyezd őket tények elé.”
A falak leomlanak
A konyhában fojtogató lett a levegő. Guennadi elhátrált az asztaltól, és a hűtőszekrény oldalának támaszkodott. Az a magabiztos, fenyegető fellépés, amivel évtizedekig irányította a családját, pillanatok alatt köddé vált. Mindig a gyengékkel, az elnyomottakkal szemben volt erőszakos. De amint egy olyan emberrel találta szembe magát, aki nem volt hajlandó játszani a játékát, összeomlott.
— Holnap reggel kilenckor érkezik a költöztető cég — mondtam, és a táskámba süllyesztettem a kék dossziét. — Húsz dobozt rendeltek. A maga személyes holmijai, Guennadi, és Lioudmila Pavlovna ruhái beférnek. A bútorok a lakásban maradnak – azokat én vásároltam a saját szabadúszói honoráriumomból, az utolsó számláig mindent megőriztem.
— És mi hol fogunk aludni?! — csattant fel Lioudmila Pavlovna, miközben a könnyeivel küzdött. Ezúttal nem a harag, hanem a puszta pánik könnyei voltak. — A külvárosi stúdióban még a fűtés sem működik rendesen! És az a hely picike! Hogy férnénk el ott?!
— Ugyanúgy, ahogy addig elfértek, mielőtt beköltöztek volna ide arra a bizonyos „pár napra”, ami három évig tartott — válaszoltam hűvösen. — Megvan a saját ingatlanuk. Nem hagyom magukat az utcán. De ebben a lakásban egyetlen éjszakával sem maradnak tovább.
Megszólalt a telefonom. A képernyőn Dima neve villogott.
Kihangosítottam a hívást, és letettem a telefont a konyhaasztal közepére.
— Szia, Dima — mondtam.
— Szia, Liouba — szólalt meg a férjem hangja. Nem volt benne harag, sem habozás. Csupán egy fáradt ember végletes megkönnyebbülése. — Beszéltél velük?
