A medál borzalmas volt. Nem csak csúnya volt — igazán visszataszító volt, annyira, hogy bizsergést érzett az ujjaim hegyén, egy elfojthatatlan késztetés, hogy levegyem és kidobjam. Már az első pillanattól tudtam, hogy először láttam őt anyám nyakán; Akkor egy kislány voltam, aki kíváncsian nyújtotta ki a kezét a fiókban lévő tiltott tárgyak felé.
Alakja egy lapított cseppre emlékeztetett, mintha valaki égő viaszt ejtett volna a padlóra, mielőtt emlékként megtartja a cuccot. A fém — bronz vagy fekete réz volt? — sosem ragyogott, bármennyire is lelkesen dörzsölték a chamois-ra. A központi kő, amelyet négy ügyetlen karm vett körül, sószöld színű volt, egy elhagyatott kút alján lévő iszap színe. Nappal úgy nézett ki, mint egy tompa üvegdarab, amit eldobtak. Egy ilyen ékszer viselése egyenértékű volt azzal, mintha teljes ízletlenséget vallanánk, elfogadnánk a felsőbb pillantásokat és gúnyos mosolyokat, amelyeket ismerősök rejtenek. Mégis, anyám majdnem hatvan évig folyamatosan viselte, és soha nem mertem megkérdezni tőle, miért.
Anyám neve Regina Arkadievna volt, de az egész kis északi tasmanszki városban egyszerűen Regina volt — szülői név vagy vezetéknév nélkül, mintha soha nem lett volna más Regina a környéken. Magas, karcsú, ezüstös haját szorosan fonta a tarkóján, olyan egyenesen állt, mintha lenyelte volna a síbotot. Még hetvenes éveiben is, amikor a szomszédok elkezdtek nyafogni a padjukon és panaszkodni a feszültségükre, anyám maga vitte a szenet a fészerbe, és a hátsó udvarban hasította a fát. Későn szült meg, negyvenegy évesen, és mindig éreztem ezt a szakadékot köztünk – nem csupán korkülönbség, hanem korkülönbség. Mintha anya olyan világból jött volna, ahol az emberek tudták, hogyan kell évekig csendben maradni, titkokat tartani anélkül, hogy panaszkodnának a súly miatt.
