Anyám nem fordult meg. Ujjai egy pillanatra megfagytak a maghalmon, majd folytatták a mozgásukat.
“Mert én hordom, Zara,” válaszolta egyenletesen.
Ennyi volt. Nincs magyarázat. A keresztnevem Zarina volt, de mindenki Zarának hívott—röviden, mint egy nyári vihar hőrohama. Abban a pillanatban éreztem magamban egy villanást: éles és csípős neheztelést anyám iránt, mert sosem érezte szükségesnek, hogy válaszoljon a kérdéseimre.
Anya novemberben halt meg, amikor az első hó már fehér lepedővel borította be a földet, mielőtt elolvadt, és az utak péppé változtak. Hetvenkilenc éves volt. A rák, amelyet hat hónappal azelőtt diagnosztizált, hogy az orvosok megerősítették volna az ítéletet, csendben belülről falta fel. Nem panaszkodott, csak gyógynövényes infúziókat ivott, és a végéig ment a gyógyszertárba, amíg ki tudott állni. Amikor végre végleg lefeküdt, visszatértem a regionális központból, ahol szerkesztőként dolgoztam, hogy az utolsó három hetet vele töltsem a régi házban, ahol minden padlódeszkán ismerős dallamot énekelt.
Anyám az ablaknál feküdt, csendben bámulta az udvarban lévő régi almafa meztelen ágait. A medál még mindig lógott a nyakán, és még amikor teljesen meggyenge lett, nem vették el tőle. A kulcscsontján pihent, mint egy furcsa rovar sötét bronzban.
Az utolsó este magához hívott. Hangja gyenge volt, mint egy papírlap susogása.
“Zara,” mondta. A ház a te nevedre van. Minden a nevedben van. Ne add el azonnal. És ne haragudj Likára. Tudja, miért.
Akkor még nem értettem, mire gondol. A Lika tudja, miért — miért mit? De anyám már lehunyta a szemét, és nem beszélt többet az estéről.
Hajnalban elhalt. Mellette ültem, fogtam a kezét, és az ablakon át hallottam a varjak kiáltását.
A temetés után egyedül maradtam a régi házban. Lika három nappal később távozott — megvoltak a jegyei, a munkája, a családja. Megcsókolta a homlokamat, azt mondta: “Meg fogod csinálni,” és taxival ment a reptérre. Visszanéztem rá, azt gondolva, hogy legbelül teljesen idegenek vagyunk.
