Lika anyánk halálának ötödik évfordulóján jött hozzám. A konyhában ültünk, vörösbort ittunk fazezett poharakból, és ő folyton a medált nézte. Végül már nem bírta megtartani:
“Még mindig nem nyitottad ki?”
“Mi?” Megfulladtam a boromban.
A medál kinyílt.
Lika gyerekkora óta tudta ezt. Egyszer látta anyámat, amint az ablaknál ült, csendben sírva, a medál a tenyerében nyitva. Valami volt a kis üregben. Mi? Nem volt ideje meglátni őt: Anya látta őt, és hirtelen becsukta a lejáratot. De Lika emlékezett rá.
Az ujjaim között forgattam a tárgyat, nem értettem, hogyan kell kinyitni. Nincsenek gombok, nincsenek látható rések. Csak egy csepp sima bronz díszítés, felhős kővel. Lika vállat vont, utalva arra, hogy talán álmodik – hiszen mit ne tudna elképzelni egy tinédzser lány?
De nem tudtam elfelejteni.
A tűz feltárása Az
év telén visszatértem Tasmanszkba, hogy megvizsgáljam az öreg házat. Üres és hideg volt, elbarikádozott az évszakra. Meggyújtottam a tűzhelyet, betekertem anyám pehelysálját, és elkezdtem átnézni az utolsó dolgokat. Hirtelen rábukkantam egy régi bádogteásdobozra, tele papírokkal. Voltak sajtókivágások, nyugtok, nyugtok… és egy kis vékony borítékot, amit nekem címeztek.
Anyám kézírása. Azonnal felismertem: betűk nagyon jobbra dőltek, hegyes voltak, szinte rúnákhoz hasonlóak. Kinyitottam a borítékot.
“Zara, ha ezt olvasod, az azért van, mert már elmentem. Te hordasz medált — tudom, hogy hordnád. Vártam, hogy te magad is megtudd. Most figyelj. A medál lángon felmelegítve nyílik. Tartsd óvatosan, ne égesd meg magad. Bent van az, amit neked tartottam. Ne engem hibáztass. Néha a csend az egyetlen módja annak, hogy elmondjam az igazságot. “Mama.” »
Háromszor elolvastam a jegyzetet.
A tűzhely forró volt. Levettem a medált, közel vittem a kandalló nyitott ajtajához, és vártam. A fém lassan melegedett. Az ujjaim remegtek az érzelemtől és a melegtől. Eltelt egy perc. Aztán kettő. Épp visszahúzni akartam a kezem, amikor egy halk kattanás hallatszott. A medál hátsó fala elnyílt, mint egy régi zsebóra fedele.
