Gyerekkoromat a sarkaja kopogása a fa padlón és a régi fali óra ketyegése törte meg, amit minden szombaton feltekert. Tasmanszk egyetlen gyógyszertárában dolgozott gyógyszerészként, amely egy téglából épült házban, amelynek homlokzata hámlas volt, a Snegieva utcán. Királysága gyógynövények, alkoholos tinktúrák és keserű illat ártott, amely még lenyelés után is megmaradt a nyelven. Iskola után oda futottam, egy magas széken ültem az ablak mellett, hogy nézzem, ahogy leméri a porokat, a folyadékokat sötét üvegekbe szúrja, és az ügyfelekkel beszél abban a hangon, keverve az orvos komolyságát azzal a diszkrét gondoskodással, aki ismeri minden egyes nap árát.
A medál még mindig a nyakában lógott. Nem csupán dísz, hanem az anya anatómiájának része—mint egy anyajegy vagy az a vékony fehér heg a csuklóján, amiről sosem beszélt. Egy fekete selyemzsinórról lógott, amit néhány évente cserélt, amikor a régi túl vékony lett és elszakadt. Sosem vette le: nem hogy a jeges folyóban fürödjön a városon kívül, nem a tüdőgyulladás miatti kórházi tartózkodása alatt, nem amikor a tűzhely előtt állt, és cseresznye lekvárt kevert egy hatalmas rézüstben, amit saját édesanyja hozott vissza a tambovi régióból.
Volt egy idősebb nővérem, Lika. Ritkán láttuk egymást: tizenhét évesen hagyta el Tasmanszkot, hogy belépjen a fővárosi építészeti intézetbe. Ott feleségül vette egy Rakhmanynov nevű férfit — akinek nem volt kapcsolata a zeneszerzővel, bár büszke volt a homonimiségre —, és örökre ott maradt. Lika havonta egyszer hívott. Beszélgettünk az árakról, a közeli korú gyermekeiről, Sonia és Gocha-ról, az ország két végének időjárásáról… És ezekben a beszélgetésekben mindig volt egy tátongó lyuk: a medál. Sosem említettük, ahogy nem beszélünk arról, aki elment, csak hogy visszajöjjön.
Tizenöt éves koromban összeszedtem a bátorságomat.
“Anya,” mondtam, miközben a konyhaajtóban állva, és néztem, ahogy vacsorára válogatja a hajdinát. Miért viseled ezt a dolgot? Ez… Nem szép. Mi haszna neked?
