A csirke és a leleplezés
A nappaliban hirtelen olyan dermesztő csend lett, hogy még a ventilátor alig hallható zúgása is fülsértőnek tűnt. Raúl a homlokát dörzsölte, ahová a sült csirke szaftos darabja becsapódott, míg Teresa azonnal felpattant az asztaltól, egy szalvétát nyújtva a férjének.
Daniel arca a döbbenettől hirtelen elfehéredett, majd a fülcimpájáig vörösödött. Ahelyett, hogy bocsánatot kért volna a főnökétől, a düh vette át az uralmat rajta. Egyetlen hirtelen mozdulattal lehajolt, felkapta a padlóról a zuhanást épségben megúszott okostelefonját, amelynek képernyője még mindig világított a Beatriz által küldött üzenettől:
„A teherautó vonócegye az én nevemre van. Ha Lucía a házban lévő pénzről kérdez, hadd beszéljek.”
Odanéztem a lábam alatti földre. A képernyő fényénél tisztán kirajzolódott a szöveg, amit a vendégek közül senki sem látott olyan tisztán, mint én. De Raúl és a többi kolléga már nem a csirkét nézte, hanem a feszültséget, ami kitapinthatóvá vált a levegőben.
– Lucía… – sziszegte Daniel, és a szemeiben fojtogató fenyegetés csillogott. – Te… te egy szerencsétlen barom vagy! Megaláztál a főnököm előtt! Takarodj a szemem elől!
Teresa, Raúl felesége, ekkor lépett közbe. Nem nézett Danielre; odalépett hozzám, átkarolta a vállamat, és a szemembe nézett.
– Lucía, drágám… nem kell ezt tűrned. Gyere, menjünk ki a konyhába – mondta határozott, meleg hangon.
– Nem megyek a konyhába, Teresa – mondtam, és a hangom nem remegett. Olyan hűvös és egyenletes volt, ami még Danielt is meglepte. Elhúzódtam Teresa kezétől, de hálásan bólintottam felé. Lassan lehajoltam, felvettem a földről Daniel elejtett telefonját, mielőtt ő elkaphatta volna.
– Mi… mit csinálsz?! Add ide azt a telefont! – üvöltötte Daniel, és felém indult, hogy kitépje a kezemből.
De Raúl közbelépett. A főnök, akinek a homloka még mindig csillogott a csirkeszafttól, felemelte a kezét, és rideg, parancsoló hangon megszólalt:
– Állj meg, Daniel.
