Daniel megtorpant.
– Raúl, ez csak… ez csak egy hisztis asszony…
– Hallgass el! – vágott a szavába a főnök, majd rám nézett. – Lucía, hallgatlak. Mi van a pénzzel, amiről az üzenet szólt?
A számlák mögötti valóság
A vendégsereg többi tagja kényelmetlenül fészkelődött a székein. Senki sem akart belekeveredni egy magánéleti drámába, de a pénz, a ház és a csalás szavak a levegőben lógva mindenkinek felkeltették a figyelmét.
Nem kiabáltam. Nem sírtam. Lassan feloldottam Daniel telefonját – a képernyőzár a születési dátumunk volt, amit én hoztam létre –, és megnyitottam az üzenetváltást Beatrizszel.
– Daniel azt mondta nekem, hogy kilencvenhatezer peso van a közös számlánkon a házzal kapcsolatos előlegre – mondtam a szobában helyet foglaló embereknek, és a telefonomat felmutattam. – Két hete eltűnt belőle ötvennégyezer-nyolcszáz peso. Azt hazudta, hogy az egy ingatlan fenntartására kellett, amit az anyja, Beatriz kezel. De a valóságban…
Megnyitottam a banki alkalmazást, amit szintén elértem a telefonról, mivel a fiókok össze voltak kötve a közös költségek miatt.
– A valóságban Daniel a pénzünket átutalta az édesanyja számlájára. Nem lakáselőlegre. Hanem arra a teherautóra, amivel most dicsekedett nektek, Raúl. És a forgalmi engedély, a tulajdonjog… Beatriz nevére van íratva. Pont úgy, mint a lakásunk alatti kis raktárhelyiség, amit szintén az én fizetésemből fizettünk.
Daniel arca a halálos sápadtságból hirtelen lángvörössé vált.
– Ez… ez hazugság! Az én pénzem volt! Én kerestem! Te csak egy semmi vagy, aki otthon ült…
– Én fizettem a lakbér felét, én álltam a villanyszámlát, a gázt, az élelmiszert, és mialatt te a céges kocsiról meg a büszkeségedről álmodoztál, én tizenegy órákat dolgoztam egy kis forgalmazónál! – kiáltottam el magam, és a harag, amit hét éven át fojtogattam magamban, most vulkánként tört fel. – Hét évig szolgáltalak téged, Daniel! Szolgáltalak, mint egy cselédet a saját otthonomban, miközben te és az anyád úgy bántatok velem, mint egy kidobható ronggyal!
