– Van egy barátnőm, aki örömmel befogad, amíg be nem indítom a saját életemet. És ami a pénzt illeti… – elmosolyodtam, és a telefonomra néztem, amire időközben letöltöttem a közös számla utolsó egy évének a kivonatát. – Morales ügyvéd, a volt kollégám apja, már átnézte a papírokat. Mivel a lakásbérletet én fizettem, és a bankszámla közös volt, a vagyonmegosztási pert éppenhogy csak elkezdtük. Az anyád teherautója pedig éppúgy beleesik a közös vagyonba, Daniel. Akkor is, ha az öregasszony nevére írattátok.
Daniel szemei tágra nyíltak.
– Te… te feljelentést teszel?
– Nem én teszek feljelentést – mondtam, miközben a kezembe vettem a bőröndömet, amit még délután pakoltam össze csendben, miközben ő a csirkét sütötte. – A törvény teszi meg.
Amikor átléptem a bejárati ajtó küszöbét, a hűvös guadalajarai éjszakai levegő megcsapta az arcomat. A kinti eső elállt, és a felhők között lassan előbukkantak a csillagok.
Daniel ott állt az ajtóban, egyedül, a kiürült lakásban, a megmaradt csirkeszagú falak között. Nem kiabált utána. Csak nézett, ahogy a lépcsőn lefelé haladva hallom a cipőm kopogását.
Az új kezdet
Három hónap telt el azóta.
A Guadalajarai Hivatalban a vagyonmegosztási per végül nekem adott igazat. Beatriz teherautóját zárolták, a bankszámlákon lévő pénz nagy részét visszakaptam, és Daniel az állását, a presztízsét, valamint a „tökéletes” családi illúzióját is elveszítette. Az anyja, Beatriz azóta is a felső emeleti lakásban dühöng, de már senki sem hallgat rá.
Én pedig egy kis, világos lakásban élek a város másik felén, a munkám után pedig végre van időm arra, amit szeretek. Nincs fagyasztott csirke, nincs gúnyos nevetés a hátam mögött, és senki sem parancsolgat nekem.
A hűtőm ajtajára nem egy álomterasz képét ragasztottam ki, hanem egy egyszerű cetlit, amit saját magamnak írtam:
„Többet érsz annál, hogy mások asztalánál csak kiszolgáló legyél.”
És igazam volt. Az életem most kezdődött igazán.
