Raúl döbbenten nézett a beosztottjára.
– Daniel… te a saját feleséged pénzéből vetted a teherautót, amit a cég nevében akartál feltüntetni?
– Nem, Raúl, ne hallgass rá! – dadogta Daniel, és a kétségbeeséstől remegni kezdett a szája. – Ez… ez egy őrült nő! Csak tönkre akar engem tenni!
Teresa ekkor lassan felállt az asztaltól, a táskáját a vállára vette, és a férjére nézett.
– Raúl. Ha öt perc múlva nem jössz velem, én magam hívom meg a taxit. Hányingerem van attól, amit itt láttam. Egy olyan ember vagy, mint ő, aki lenézi a feleségét, és azt hiszi, a pénz és a gőg mindent megenged.
Raúl nem szólt semmit. Csak lesütötte a szemét, bólintott a feleségének, majd Danielre nézett, és hidegen ezt mondta:
– Hétfőn reggel bejössz a HR-re, Daniel. És elszámolsz a céges ügyekkel meg a járművekkel is. Addig is… felejtsd el a raktárvezetői pozíciót.
A kiürített lakás
A vendégek gyorsan elmenekültek. Tíz perc múlva a lakásban már csak Daniel, én meg a padlón heverő, szétkenődött sült csirke maradt.
Daniel a falnak támaszkodott a konyhában, a feje a kezében volt, és halkan zokogott – de nem a megbánástól, hanem a tehetetlen dühdtségtől és a félelemtől, hogy mindent elveszített.
– Elvesztettél mindent, Lucía… – suttogta rekedten. – Az anyám nem fogja visszaadni a pénzt. A teherautó az enyénk… öhm, az övé. Nélkülem egy senki leszel.
Odaléptem hozzá. Nem volt bennem sajnálat. Csak egy tiszta, hideg megkönnyebbülés.
– Daniel – mondtam halkan, és a táskámért nyúltam, amit reggel óta az ajtó mellett tartottam, mintha tudat alatt már készültem volna a menekülésre. – A teherautó a tiéd lehet. Az anyád lakása is. De én ma éjszaka elmegyek.
– Hova mész?! – kapta fel a fejét. – Nincs pénzed! Nincs hova menned!
