La Noria Vieja csendje és a kvarckövek titka
A sivatagi éjszaka Sabinas környékén nem hozott enyhülést, csupán fojtogató, száraz hőséget, amely lassan átkúszott La Noria Vieja megroggyant vályogfalain. A holdfény ezüstös suhanással terült el az udvaron, megvilágítva az elhagyatott kút káváját és a kiszáradt földet, amely évek óta egyetlen csepp esőt sem látott.
A belső ajtó mögötti padlásszobában Elena éberen feküdt a vékony szalmazsákon. A kék rebozo inget szorosan a mellkasához húzta, a kezében pedig – mintha csak egy ősi amulett lenne – a táskájában rejlő három kvarckövet markolta. A bőre alatti sebhely, amely a homlokától egészen az álláig futott, lüktetett a csendben, mintha figyelmeztetni akarná valamire, amit a múlt homálya eddig elrejtett előlük.
Odakint, a főépület tornácán Diego Ibarra a kopott, foltozott bundájában ült egy fatönkön, és egy üres csajkát forgatott a kezében. Basilio – az öregember, aki gyerekkora óta nevelte és védelmezte Diegót – csendesen lépkedett oda hozzá a sötétből, a léptei alig hallatszottak a homokban.
– Megőrültél, Diego – mondta Basilio fojtott, rekedt hangon, miközben leült a rönk másik felére. – Egy egész pesót és ötven centet adtál egy olyan lányért, akit Sabinasban az úton alig egy centért árultak. Ráadásul egy olyan lányért, akit a falu boszorkánynak nevez, és akinek a sebhelyei miatt minden farmon baj történt. Ha a hitelezők megtudják, hogy a maradék magvunk árából egy szolgát vásároltál…
Diego felnézett. A szemei sötétek voltak, de nem félelem, hanem makacs, megmásíthatatlan elszántság izzott bennük.
– Basilio – vágott közbe Diego csendesen, de határozottan. – Nézz körül a birtokon. A kút kiszáradt, a magok elfogytak, a hitelezők a nyakunkon vannak, és ha nem történik csoda, tizenöt nap múlva a földünket elárverezik. Leandro azért adta oda egy centért, mert mindenki fél tőle. De én nem a félelmet vettem meg. Azt a nőt vettem meg, akit senki sem akart meghallgatni.
