Basilio elhallgatott. A ráncos arca megfeszült a holdfényben.
– És mit mondasz Bruno embereinek, amikor holnap megérkeznek a vízért? Tudod jól, hogy Bruno figyeli ezt a völgyet. Ha kiderül, hogy a lány… hogy az a sebhelyes lány az, aki túlélte azt az éjszakát kilenc évvel ezelőtt a bányáknál…
– Semmit sem mondok – mondta Diego, miközben felállt, és a tekintetét a padlásszoba kis ablaka felé irányította, ahol égett a gyertya halvány fénye. – Mert Elena nem megy el innen. És akivel útját állják, azzal szembe kell néznünk.
A nap első aranyló sugara lassan kúszott fel a sivatagi horizonton, amikor La Noria Vieja udvarán megcsikordultak a kocsigerekek.
Bruno – a környék könyörtelen felügyelője, aki a bányák és a környező földek felett gyakorolt fojtogató ellenőrzést – három fegyveres ember kíséretében hajtott be a birtokra. A lovak patái porfelhőt vertek fel a száraz udvaron, miközben Bruno leugrott a nyeregből, a csizmája pedig hangosan csikorogványos kopogással ért földet.
Diego azonnal ott termett a tornácon. A kezeit a nadrágzsebébe süllyesztette, de a tartása feszült volt, mint a puskahúr.
– Ibarra! – kiáltotta Bruno, és gúnyos mosollyal nézett körül a szegényes birtokon. – Hallom, hogy beújítottál egy új szolgát a piacon. Azt a lánynak csúfolt boszorkányt, akit senki sem akart Sabinasban. Remélem, tudod, hogy a vízforrás La Noria Vejában még mindig a bányavállalat felügyelete alatt áll, és minden cseppért fizetned kell, vagy elvisszük a maradék marháidat is!
Bruno emberei hangosan felnevettek, és a puskáik puskatusaival a nyeregre támaszkodtak.
Ekkor a belső ajtó nyikordult egyet a padláson, és a lépcsőn lassan lefelé jött Elena.
Nem lehajtott fejjel lépett ki a napfényre, ahogy a szolgák szokták. A kék rebozo inget viselte, a hátát egyenesen tartotta, és a bal arcán lévő borszínű sebhely tisztán, élesen látszott a reggeli fényben. A kezében egy kis agyagedényt tartott, amelyben friss, kristálytiszta kútvíz csillogott.
