Bruno és az emberei hátrafordultak, a lovaikat megpörgették, és hatalmas porfelhőt hagyva maga után elviharzottak a sivatag irányába.
A por leülepedett az udvaron.
Basilio az öreg kezével a szívéhez kapott, és mély levegőt vett.
– Istenem… azt hittem, ma vér fog folyni.
Diego lassan leeresztette a puskáját, és a homlokáról letörölte az izzadságot. Megfordult, és Elenára nézett. A lány még mindig ott állt a lépcsőn, a kezében az üres edénnyel. A reggeli napfény megvilágította a sebhelyét, de most már nem a félelem vagy a szégyen jeleként, hanem a túlélés és a győzelem pecsétjeként.
– Jól vagy? – kérdezte Diego halkan, amikor odalépett hozzá.
Elena bólintott. A száján egy halvány, de őszinte mosoly futott át – az első mosoly, amit valaki láttam rajta azóta, hogy megérkezett a birtokra.
– Igen, Diego – mondta Elena. – Azt hittem, soha többé nem fogom tudni védeni magam. De most… most már tudom, hogy nem vagyok egyedül.
A nap folyamán a La Noria Veja birtokon nem volt megállás. Diego és Basilio nekiláttak a kút tisztításának, míg Elena a belső szobában – a kis “luxusszobájában” – nekilátott a táskájában hozott gyógynövények és kvarckövek előkészítésének. Tudta, hogy Bruno nem adja fel ilyen könnyen. A bányavállalat és a falu korrupt urai hamarosan visszatérnek, nagyobb erővel, több emberrel.
De a sivatagi éjszaka előtti utolsó órában, amikor a hőség lassan enyhülni kezdett, Elena kilépett a padlás kis ablakába, és a végtelen horizontot nézte. A kezei között a vörös kvarckő melegen pulzált.
A múlt sötét árnyai ott leselkedtek a horizont mögött, de La Noria Veja falai között most először nem a kétségbeesés, hanem a jövő reménye lakozott. És a harc, ami elindult, most már nemcsak a földről, hanem a méltóságról és a szabadságról szólt.
